Ünnep

Megadtuk a módját: kapott a szív, a lélek és agxomor. Csodás pillanatok, volt sok öröm, boldogság. És kaja... Nagyikat, dédit ilyenkor nem sértünk meg, így önfeláldozó módon mindent megettünk, amit kínáltak. Nem, "táplálkozásnácik" nem vagyunk, azért becsúszik néha szénhidrátokban és zsírban gazdag cucc is, mondjuk úgy, családi ünnepek alkalmával, de ezt általában nem is viseli jól az én emésztőrendszerem: puffadok, fáj itt-ott és még richtetes dobozunk sincs otthon, se pocak joghurt. Komolyra véve: semmi extra cuccot nem tolok az állapotok helyreállítása céljából, egész egyszerűen visszaállítjuk a normál rendet: már nagyon vágyom csirkére és salátára. Szerencsènk volt egy most vasárnap is nyitva tartó nagyáruházzal: a vágyott vacsora alapanyagaival tartunk épp haza. Ma kis regenerálódás még, holnap meg végre edzés. 

Tudni kell néha lazítani a gyeplőn, jó dolog az, csak számolj a következményekkel. Miután lassan 2 hete nem voltam teremben betegség és ünnepek miatt, tartok tőle, az erőm nem lesz a régi, nade ez van, adott egy kis cél :)

betegség, tudd: gyűlöllek!

Én nem voltam egy beteges alkat, a gyerekek előtt 4 évig lázas se voltam, mondták, készüljek, mert ha közösségbe kerülnek, szépen hazahoznak mindent. Gondoltam persze, hozhatják, mert az én acélos immunrendszerem mindent kibír. Tévedtem.

Anyaként -sőt, szülőként - edzeni járni, vagy bármi magunkról szóló programot beiktatni nem mindig egyszerű, így fokozott tud lenni az elkeseredés, ha minden körülmény jól alakul, aztán valami hülye kór közbeszól.

Az érzés, mikor valami elképesztő módon vágynál edzeni, de napok óta lappang benned valami... Rémes. Ez a helyzet most velem. Már ott tartottam, mit nekem fajó torok, én komolyan lemegyek, mert állatira hiányzik, egyszer voltam a héten - de nyert a józan ész. W józan esze.

Elkeseredtem, az járt a fejemben, így megint jön egy törés, hogy így semmire nem jutok, aztán jöttek az észérvek, hogy jó, most lemegyek, erőm nem teljes, ráadásul még az esély is megvan, hogy aztán még szarabbul leszek. Nem copyzok most, de érdemes utána olvasni, mi is az a kortizol hogy és mit tesz ilyenkor velünk, azaz hogy hat. 

Szóval maradtam a fenekemen, a jó döntés okozta örömet erőltetem. Közben persze azon gondolkodom, hogy és mivel pótoljam a kimaradt edzéseket majd utólag, azaz miben leszek harapósabb.

Azért a bűntudat lekűzdésére és a mozgás élményéért egy kis itthoni hasazás csak kell és lehet addig is olvasgatni, új dolgokat tanulni - pl. rágyúrni jobban a következő hát edzésre fejben;) 

Ja igen, ha sportolsz és beteg leszel kaphatod ám a kaján vigyort, hogy nesze, pedig te egészségesen élsz, és mégis. Csak mosolyogj - vagy ha bevállalós vagy mondd oda, "A picsába, igazad van, hagyom is a francba az egészet...";)

Ma megint tanultam kicsit arról, hogy edzeni jó, de nem minden áron és minden helyzetben.

A torkom meg csak egyre jobban fáj...

az anyaság és én

Engedtessék meg...

Húszas éveim elején valahogy úgy hittem, én arra vagyok teremtve, hogy anya legyek, nekem ez a küldetésem és minden félrement kapcsolat, felesleges flört csak az aggodalmat táplálta bennem, hogy egyre távolabb vagyok ettől.
Aztán nagyszerű dolog történt velem: megtaláltam a társam és anya lettem. Valóra vált, amit még kamaszként megálmodtam: lett 30 éves korom előtt egy csodás fiam és egy varázslatos kislányom. Jött azonban a felismerés, hogy hiába ez a csodás szerep, ahhoz, hogy anyaként teljes tudjak lenni, el kell fogadnom, hogy nem kizárólag anya vagyok, ha csak az akarnék lenni, esélyem nem lenne, hogy csak minimálisan is megközelítsem azt az ideát, azt az "ÉN"-t, ami vágyom lenni.
Ez a blog hosszan taglalja ezt az utat, az én utam és a "felismerést" és én épp azt szeretném minden édesanyával megértetni, hogy csodálatosak és nagyszerűek, de a nő nem "hal meg", mikor anyává válik... A nő legcsodásabb, de nem egyetlen szerepe az anyaság; kellenek legyenek más, merem állítani önös céljai, hogy teljesen, kiegyensúlyozott és igazán boldog, gyermekeit sok-sok szeretettel és kevés frusztrációval nevelő édesanyává válhasson. Van, akinek ez adottság, van, akinek ezért dolgozni kell, én ez utóbbi csoportba tartozom, és cseppet nem érzem, hogy szégyellnem kell magam azért, mert nem az anyai léten túl vannak további vágyaim... Tovább megyek: a férjem, párom, szerelmem sem várja ezt tőlem, minthogy én sem várom tőle, hogy az apaság legyen neki a minden.
Én azóta vagyok teljesebb, válok egyre inkább önmagammá, mióta ezt elfogadtam, szóval cseppet nem tolerálom azt a fajta elnyomó, "tudja az asszony hol van a helye" szemléletet, amit az elmúlt napokban legalább kétszer a "magasabb" média az arcunkba dörrentett.

Anya vagyok, aki vágyik napról napra több lenni, nem csak anyaként - és ezt nem szégyelli.

Mi a te sztorid?

Én az a lány voltam, aki mindig csak kegyelemből kapott esetleg ötöst tesiből, hogy ne rontsa le a szép bizim, később már azért sem. 

Aki épp annyira érezte magát kövérnek, hogy rém megalázó volt számára az örökölt tornadresszben ugrálni, főleg kilógó bugyival... 

Aki a gimiben egy szekrényes gyakorlatnál konkrétan majdnem nyakát törte. 

Aki rosszul volt a magasugró léc látványától is. 

Akinek kötélmászásból a legjobb jegye hármas volt, és ezt is egy egész osztály drukkolta ki nekem gúnyosan.

Aki 15 évesen már előbb lógott ki zugbagózni testnevelés órán, mintsem valami mozgásszerűt csinált volna.

Akinek a tesitanára a második legkövérebb volt a tanári kar képzeletbeli rangsorában.

Egy voltam azok közül a diákok közül, akiknek a testnevelés óra az állandó kudarcoktól való rettegést hozta, akinek szinte teljesen elvették a kedvét a testmozgástól. 

Azt sulykolták belénk, hogy valami általános mérce szerint megadott szintnek meg kell feleljünk, mert ha nem, akkor a teljesítményünk jó esetben is csak hármas... Sose magunkhoz mértek, mindig a többiekhez vagy a "jóégtudjaki" által megszabott mércéhez.

Elmúltam 30, mire eljött a változás és örömem kezdtem lelni egyfajta mozgásformában, ami esetemben épp a súlyzós edzés. Most ebben a posztban látszólag ellentmondok magamnak, hiszen részben a körülményeket is hibáztatom, de úgy hiszem, diákként a tanárok és az iskola tudat- és életmódformáló hatása normális. Joggal várhattam volna mást, többet - joggal várok majd a gyermekeim számára mást, többet. De persze alapból más helyzetből indulnak, mert az én szüleim számára a testmozgás cseppet sem bírt jelentőséggel, lévén pl. anyám még nálam is nagyobb traumákat élt meg testnevelés címén.

Szóval most hamarosan 33 vagyok, 2 gyerekkel és építgetem a testem - ebben semmi új nincs annak, aki olvas. Igényel ez az egész persze némi áldozatot és annál is több szervezést, de minden pillanata megéri, valahogy megtérül.

Nem nagyon jut eszébe bárkinek azt mondani, hogy "könnyű neked, mert…", de két  dolog azért van, amit szóvá szoktak tenni: szerencsés az alkatom és szerencsés vagyok, hogy ilyen társam van, aki mindebben segít és támogat. Az elsőről izmosan megvan a véleményem, de a második felét sem szerencsének tekintem. Nekem ez áldás, olyan áldás, amiért soha nem lehetek elég hálás, de amiért nap mint nap sokat dolgozom. Nem vagyok híján a köszönetnek, szeretem szóvá tenni a hálám és boldogságom - hiszen ez is megosztva ér igazán sokat, mint annyi minden más az életben.

Én az a nő, az a büszke anya és feleség vagyok, aki harmincon túl lépett rá a kiteljesedés és valódi boldogság felé vezető útra és már most tudja, sosem ér a végére. Jobban érzem magam a bőrömben, mint valaha és ez is csak azért van, mert rájöttem, mit és hogyan kell tennem magamért.

Ez az én sztorim, a fejlődésem története, ahol napról napra születik egy Anya2.0, egy valamiben jobb változat.

A gyerekeim sztorijának az elején pedig mint felelős szerkesztő akarok jelen lenni. 

miért

Bárhogy és bármiért, de az ember időről időre felteszi magának a kérdést: Miért? Jó, nem általánosítok, talán vannak olyan hihetetlen ösztönlények, akik csak kérdés nélkül mennek előre, de én nem ilyen vagyok. Kellenek kérdések és válaszok, okok és célok.

Célok. Döbbenetes volt, mikor egy közösségben ezt felhoztam, mint témát, vagy ha úgy tetszik, kérdést és volt, aki azt mondta, hogy neki olyan nincs, mert minek - hosszasan ecsetelte, miért szar ez a világ, miért felesleges itt bármi. Azt még el tudom fogadni - voltam így, előfordul -, hogy rövidebb időkre az ember célt veszít, vagy nem tudja megmondani, épp mi hajtja, de azt, hogy valaki meg is fogalmazza, hogy felesleges célt állítani, na az számomra elfogadhatatlan. Nem közeli ismerősöm az illető, így ráhagytam, de én nem tudtam túllépni rajta, gondolkodni kezdtem. Mire jutottam? A legfontosabb, hogy nem a világ tesz minket, hanem mi a világot: rohadtul tudok azért haragudni, mikor valaki mindenért a körülményeit hibáztatja. Nem lehet az ember soha annyira öreg, beteg, szegény, elkeseredett vagy bármi, hogy ne tudjon valami célt megfogalmazni.

Van egy tippem, ami kiindulásnak jó, akár Coelho-féle bullshit generátor is dobhatta volna, de szerintem működik: ha az ember úgy kel reggel, hogy csak hangyafasznyival jobb akar lenni a tegnapinál, az már valami. Önmagában a fejlődés lehet a cél és nagyon komoly próbatétel már sokaknak eddig a felismerésig is eljutni - amint azonban ez megvan, onnantól még a szar dolgokat is másképp tudod kezelni.
Mióta tudatosan próbálok így építkezni, sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, és kb azóta él bennem a vágy, hogy ezt másokkal is megosszam.
 

Igen, terembe is úgy megyek le, hogy most jobb leszek a legutóbbinál - aztán ha összerogyok a Hack-guggoló alatt, akkor jól kiröhögöm magam, és elfogadom, most problémakezelésben kellett fejlődnöm :-)

Upgrade yourself

szűk...

Szűk az ing, a nyáron vett szerelmetes blézerembe is alig férek bele. Hát akkor végül csak történik végre valami a hátam tájékán :) Na de nem csak ott...

Millió dolog jár egyszerre a fejemben - legkevésbé épp a munka, amivel foglalkoznom kéne "nyolctólnégyig" - egyre többet gondolok arra, hogy fognám a családot és valami nyugodt, természetes környezetben elvonulnánk a világtól, csak ötletelnénk, játszanánk, írnánk, és feltöltődve visszatérnénk. Aztán rájövök, hogy ez az őrült tettvágy, ami mostanában bennünk van ez ott nem lehetne levezethető/kielégíthető, és ezen itt vigyorgok magamban, mert végre túlléptem talán a tötymörgésen és elindultam valamerre. Tervezek és napokon belül bele is vágok valami olyanba, ami első körben jó móka lesz majd, aztán kitartással és tudatos építkezéssel, rengeteg befektetett munkával akár sokkal több is. Ami rohadtul felbosszant, az az, ha valami megoldásra váró feladat napokig beszorul a fejembe és gátol a haladásban (talán egy ilyen most pipa) és a tény, hogy ami kell a haladásomhoz, azt nem tudom én mind egyedül megoldani

Mindeközben W is tervez, és napokon belül... Sok az összemosolygás, a piszkálódás, van elbizonytalanodás, de hajtjuk egymást. Jó, ő engem tuti, de az legalább biztos, hogy én sem hátráltatom :D Tegnap arra gondoltam, le kéne szokni az alvásról, annyival előrébb lennék úgy...

Végre kikukucskálok abból a hülye dobozból és kezdek rájönni, hogy mit szeretnék igazán... Hát lássuk!

hétfő

Reggelre az izomláz elviselhetővé mérséklődött és dacára a 3-4 ébredésnek (Anya, szomjas vagyok!) még az éjszaka is jól telt és eléggé kipihentnek éreztem magam. Mindennek ellenére rekord lassú készülődést sikerült abszolválnom, már majdnem nyolc óra volt, mire kocsiba ültem és a munkába közeledve kezdett rám ülni az idő szürkesége, meg az érzés, hogy nekem egyáltalán nem oda kéne most tartanom, ahová. És akkor megláttam egy szivárványt és baromi jó érzés járt át.

Ez is csak egy hétfő... Teszem, amit kell, de a gondolataim azért messze járnak, érlelem a célt. Ha minden jó megy, hamarosan valami olyanba foghatok, ami igazán én vagyok.

Család többi része otthon, Manók W-vel gyógyulnak, nem unatkoznak, azt hiszem.

Ami engem illet: át kéne lépni azt a bizonyos határt, ami az ábrándozás és a tettek között húzódik...

csak egy éjszaka

Két nagyon remekül sikerült hétvégi edzés után (W hathatós közreműködésével kíméletlen móka volt mindkettő) olyat értem el, mint már rég nem: nyilván a vidéki koszt miatt is (értsd: a szénhidrát bevitelem megugrott kissé…), de már az edzések utáni éjszakán megérkezett az izomláz. 

A pénteki lábazáson guggolásnál átléptem az 50 kilót, ami nagyon nagy dolog nekem, tegnap a hátnál egyre jobban mentek a "negatív húzódzkodások", úgy nagyon egyben volt minden. Este még egy extra esti "mini kimenőt" is engedélyeztünk magunknak, túl csodásan alakult minden. 

Hazaérve aztán rámszakadt az anyai és női lét minden szépsége: fülfájástól síró Ben, majd elalvása után köhögési rohamoktól alvásképtelen Rebus és hurrámindjártmegjön dréktáji-alhasi fájdalmak.  Beni végül hamar elaludt, de aztán 11-től hajnalig Csibe köhögését csillapítottam, helyesebben sajnos asszisztáltam. Tartalmas órák voltak ezek. 

Megtudtam, hogy nem szereti a mézet - miután kihányta, lekonyuló szájjal közökte, hogy de anya én mondtam, hogy nem szeretem… Halálos türelemmel az ő felvetésére - Azt álmodtam anya, hogy… - ismeretlen mezőkön való sétáról dumáltunk hajnal kettő tájban, majd kicsivel később az én szememmel nem látható, de állítása szerint ott lévő koszt mostunk le a tenyeréről. 

Egy felé feladtam a reményt, hogy majd a helyemre viszajutok, így egy extra keskeny fotelágyat nyitottam ki az ágyuk között és cuccoltam át hozzájuk, hogy W a lehető legkevesebbet élvezzen az éjszakai programból.  Ben nagyon az ágya szélén aludt, így hozzá toltam közel a matracot, ha esik, ne legyen gond.

Háromkor már szinte rezzenéstelen arccal törődtem bele, hogy bizony itt alvás már csak akkor lesz, ha engedek Csibe kérésének és ott alhat velem (erre szökőévenként egyszer van példa). Mire végre mindenki elaludt, azért 4 körül még egyszer arra ébredtem, hogy kisfiam arccal a fotelágyba fúródott, de erre ő meg se rezzent igazán, szóval nem hiába az anyai megérzések... Aztán innnentől csodásan aludtunk - egészen 6.30-ig, mikor is mindketten széles mosollyal ébredve jelezték, hogy ők mennének le mesét nézni. Én akkor és ott nem mosolyogtam - azaz de, de nem őszintén.

Nem, egyáltalán nem mondanám magam ürelmes természetnek, a legtöbbször már ha kétszer valami miatt felkeltenek éjszaka, a másodiknál robbanok, de most nem. Azt mantráztam, hogy ez csak egy éjszaka. De valójában a Csibe baromi jó társaságnak bizonyult, klasszakat beszélgettünk, jó volt vele lenni. Mindenközben W a másik szobában próbált aludni, hogy ma legyen elég ereje hazavezetni.

Aztán reggelre persze megérkezett jóbarátom is a várt időben, az izomláz elviselhetetlenné fokozódott, álmosságom az intravénás kávé sem hatotta volna meg, és amikor így robbanásközeli állapotban épp csak a telefontöltőt bedugtam az ágyunk melletti aljzatba - mert ekkorra gyengült az "ez csak egy éjszaka" hatása - akkor az ébredező férjem megsimította a karomat. És abban a mozdulatban benne volt mindaz a szeretet és támogatás, ami ahhoz kellett, hogy győzzek, hogy ne legyek a körülmények áldozata, hanem kézbe kapjam az irányítást - és hirtelen erőm lett mosolyogni is.

Most elmúlt kilenc, hazafelé a kocsiban és délután talán 10-15 percre elbóbiskoltam, de most itt ülök a gép előtt és tervezek álmodozom, miközben fél fülem a gyerekszobában és figyelem, hogy alakul most a fül-köhögés helyzet, miközben W jövőépítő megbeszélésen van, mondjuk így. Megvárom, és szárnyalunk kicsit tovább, jöjjenek csak azok a gondolatok!

Nem mindig az ideálisan induló napok lesznek igazán nagyszerűek, és ezek az apró győzelmek, mikor a körülményeken túllépve kezünkbe vesszük az irányítást, hatalmas erőt és lendületet adnak - és ha egyszer képes ezt az ember felismerni, idővel már nem is győzelem lesz ez, hanem rutin.

Hát ez volt ma, ez is csak egy nap a sok közül, de ha úgy akarjuk, egy újabb csoda. Bár ami azt illeti, olyan hatalmasan csodás dolgokra most épp nem vágyom, kezdetnek az épp elég lenne, ha holnapra kevésbé lenne darabos a mozgásom...

motivációs rés

A van az úgy... bejegyzés végére kívánkozott volna, hogy leírjam, ha valaha azt érzem majd, hogy már nem izgat ez az egész (most ezt mondjuk teljesen elképzelhetetlennek tartom), akkor bizony nem lesz az az isten, aki rábír, hogy folytassam. Azt hiszem, hogy írtam már: bitang makacs vagyok, szóval ha én valamit nem akarok, azt nem csinálom.

A fejemben ott van valamiféle elképzelés, mit lenne jó elérni - ez mondjuk állandó, de az elérhetőségéhez kapcsolódó gondolataim azért a nap állásával együtt változnak: van, amikor simának érzem, más napokon szinte elérhetetlennek. Ami fontos: azt már baromi régen mondtam, hogy na soha ezt el nem érem... Nem, az nem igaz, hogy soha nem mondtam, de már tényleg rég, dacára annak, hogy mindenféle kórságok és fáradtság okán mostanság a motivációm igen lanyha volt és az elmúlt 2 hétben mindössze heti kétszer jutottam le a terembe. (Persze még mindig vannak olyanok, akik még ezt sem értik, hogy egyáltalán ez hogy fér bele, de ezen már csak mosolygok.)

Be kell vallanom, most a mélyponton való átlendülést a vásárlás jelentette, szereztem ugyanis egy nagyon kényelmes és elég jól kinéző edzős nadrágot. Csajos megoldás... Én azért alapvetően kiröhögöm az ilyesmit, de most be kell vallanom, bejött.

Már csak egy normális cipő kéne, mert nem lepődnék meg, ha "randacipős lányként" emlegetnének a teremben. Nagyon kék...

kettő után

Tudtommal minden munkahelyen, így nálunk is kötelező az évenkénti "üzemorvosi" vizsgálat, amin a héten át is estünk. A helyzet az, hogy olyat mondott nekem a doki, amilyet tán még életemben soha senki, nevezetesen: "Milyen szép tartása van!" Hát töredelmesen bevallottam neki, hogy persze, mert kihúztam magam… Engem a szép tartásom miatt dicsérni pont olyan mintha valaki azt mondaná, milyen dús hajkoronám van - merthogy az tuti nincs.

Szóval meg lett dicsérve a tartásom, a vérnyomásom és a szívem is szépen dolgozik, a látásom frankó, ugyanakkor kb. ahogy beléptem közölte, hogy szerinte vérszegény vagyok - szóval itt az ideje a szokásos éves labornak.

Aztán orvostól még ezt így nem hallottam, de megint volt nagy rácsodálkozás, amikor mondtam, hogy van 2 Manócsunk. Konkrétan mikor ezt mondtam, gratulált a "formámhoz", de én nem voltam rest elmondani neki, hogy bizony ebben azért van munka. Kérdezte, mit csinálok, majd mikor elmondtam, hogy a súlyzós edzések elkötelezettjévé váltam, erre nagy fejbiccentéssel csak annyit mondott: nagyon helyes.

Azért furcsa ám, hogy lépten nyomon meglepődnek, mikor szóba kerül, hogy van két gyerekünk. Néhány hete egy szórakozóhelyen épp alkalmi beszélgetőtársunk csodálkozott rá erre, én meg nem voltam rest rákérdezni, hogy miért. Elsőre nem nagyon tudott mit mondani, hebegett, ezért gondoltam kicsit provokatív leszek, és rákérdeztem, hogy csak nem az az oka ennek, hogy nem vagyok elhízva? A válaszból pedig az derült ki, hogy de, bizony nagyrészt erről van szó, meg hogy úgy "egyben vagyok". Persze, hogy lennék máshogy… De értem ám, hogy mire gondol, és valahogy ez olyan fura érzést szül bennem. Mert klassz, hogy így látnak engem az emberek, de azért az eléggé elszomorít, hogy egy kétgyerekes anyát még mindig lelakott, elhízott nőként képzelnek el. 

Ezen bizony lenne mit dolgozni, mind a véleményalkotóknak, mind az édesanyáknak.

van az úgy, hogy...

Szóval van az úgy, hogy napokig olyan fáradt vagy, hogy egy edzést kihagysz, mert így érzed jobbnak. Aztán két nap regenerálódás után végül egy nap csúsztatással lemész edzeni, de valahogy nincs veled az erő. Letudod (tudod, az igazán szar edzés az, ami meg sem történik ;)), de a jóérzés elmarad, csak a kötelességtudatod hajt. De tudod, hogy majd ha jössz legközelebb, akkor ezért még jobban akarod majd a "mindent megtettem, kicsináltam magam" érzést, aztán vagy már akkor jobb lesz, vagy ez most egy kis gödör, és talán csak 1-2 nehezebb hét után jön újra a lendület.

Van az úgy, hiszen nem vagyunk gépek. Pl. itt vagyok én, napi 8 óra munka, háztartás, két gyerek - néha bizony lemerül az elem. Büszke csaj vagyok alapvetően és kemény, állom a sarat és a gyengeségeim nem szívesen tárom fel, de ezek tények, azokkal meg szembe kell nézni.

Amit fontos tudatosítani, hogy ez előfordul. Ez nem bukás, ezek apró kis szarságok, amik benne vannak a pakliban. A bukás az, mikor újra jönnek a kifogások és magyarázatok, hogy miért nem csinálod, amikor már előre gyártod a magyarázatokat, hogy a következő edzést miért kéne kihagynod.

Az igazi bukás az, amikor hazudni kezdesz magadnak. A legfontosabb kapcsolatot az életben - hidd el - magaddal ápolod. Légy őszinte magadhoz mindig, minden körülmények között.

Imre vagyok...

Majdnem elfelejtettem, volt egy édes sztorim.

Vasárnapi edzés volt, ebédidő után mentem le. Alig voltak, nem csoda, félszeg 40-es pali közelít hozzám, a gyakorlatom szünetében beszélni kezd. Ilyenkor fáj minden mozdulat, igaz?
Diskurzus alakul ki, a beszélgetés érdekes irányba halad, ömlenek felém a kérdések, én felelgetek.
Hány kiló vagy? Komolyan? Fú, sokan örülnének, ha ilyen vékonyak lennének, én pl. baromira hízom hasra... Egyébként Imre vagyok. Szólj ám, ha zavarlak!

Megvárja, míg végzek a következő sorozattal, ő is mozgolódik addig, majd visszajön. 
Szóval izmosodni szeretnél? Hová szeretnél pakolni? 

Aztán elérkezett beszélgetésünk csúcs- és egyben végpontja:
Milyen sűrűn jársz le amúgy edzeni?
Hát azért heti háromszor mindig igyekszem, de ez sokban múlik azon, a férjem mikor tud vigyázni a gyerekekre - felelem.
Mennyi idősek? - kérdezi már jelentősen kevesebb lelkesedéssel.
3 és 4 - felelem.
Amúgy nekem is van egy fiam, 14 éves. Meglátod, tényleg kis gyerek, kis gond...
És Imre eltűnt... 

Pedig én beszélgettem volna, komolyan.

Közösen

Az utóbbi időben sokat gondolkodom azon, hogy kéne egy edző, aki segít nekem kihozni magamból a maximumot, mert azt érzem, többre is képes lennék, mint amit egyedül elérek. Erre pl. a hétvégi lábedzés volt jó példa. 

Bemelegítés, combfeszítés, guggolás már az elért cél szerinti súllyal is néhány sorozat, aztán lábtolás. Itt W megkérdezte, mennyivel szokott menni, mondtam 100-zal, aztán azért büszkén odavetettem, hogy de sokszor van 110 is. Ekkor nevetve rám nézett és megkérdezte: Viccelsz? Húzni akart és sikerült is neki, ismer: ilyenkor épp annyira fel tud paprikázni, hogy felerősödjön bennem a bizonyítási vágy. Aztán pakolni kezdett, és amikor úgy hittem, hogy vége, akkor egy srác megjelent még mellettem és újabb tárcsát tett fel. Össze-vissza méretű, különféle tárcsák voltak, elvesztettem a fonalat, nem is tippeltem, mennyi a vége. Nehéz volt. Toltam, akartam nagyon, néha kaptam kis rásegítést is, ilyenkor villogott a fejemben a piros lámpa, hogy ez csalás, de nagyon beszélni nem volt kedvem. Aztán szépen jött a vetkőzés, fogytak a súlyok, égett a lábam én meg ezerrel azt a szép, erős combot igyekeztem vizualizálni, ami álmaimban hozzám tartozik - nekem ez szokott segíteni.

Utána azt éreztem, hogy már fogy az erő, de még nem elég, akarom tovább, így jött néhány egylábas csípőtolás tárcsával (na ennek se ez a neve, de megnézem majd :D) és végül pár térdelő guggolás.

Később aztán egy odavetett kérdésből kiderült számomra, hogy 140 volt a lábtolón. Egyedül eszembe se jutott volna, de abba se vagyok biztos, hogy ha megpróbálom majd, menni fog. Talán kell a plusz erő.

Jó érzés, hogy olyan társam van az életben, aki mindig magasabbra teszi nekem a lécet...

szigorú arccal...

A tegnapi kemény este volt, megszabadultam egy jó adag fogkőtől majd mentem edzeni. Előzetesen felmerült, hogy vajon ez jó lesz-e így, de arra gondoltam, épp eléggé harapós leszek, így amúgy "vasat foggal" hangulatban jó lesz majd a teljesítmény.

Jellemzően igyekszem magammal vinni vizet, de ha nem, akkor a teremben szoktam kérni egy másfeles szénsavmenteset a "pult alól", mert a hűtő elég durván dolgozik. Nos, tegnap a hűtőből vettem ki egyet és piszkosul élveztem, ahogy a jég hideg víz hűti lángoló ínyemet. 

Ez egy lazább kör volt, mivel a hétvégi közös lábedzés utóhatásait még érzem, így a far kimaradt, csak kar-has feladatokat csináltam. Jó volt azért, azt hiszem, a koncentráció egy újabb fokára értem, és a hatásosság nem kizárólag a hátedzéseim esetében lett jobb - talán kezdek agyban is megérni a dologra.

Ami az arcom illeti: én aztán azon sose aggódom, hogy az erőlködéstől rondán nézek ki, még nyögök is, ha épp az esik jó, szóval ez a női para nem érint engem. Tegnap viszont azért alapból is megviselt volt a búrám, a hűtés tényleg kellett. Nem mosolyogtam én senkire, de utólag belegondolva ez nem is olyan nagy baj, mivel mikor edzés után megnéztem, hogy is fest a fogazatom, hát bizony kissé foltos volt, és nem rúzstól...
Mára határozottan jobb a helyzet, mosolyogni is mernék már, de ma nem edzek.

Holnap láb, várom, mert piszkosul élvezem, ahogy a korábbi nagy céllal már egyre könnyebben megbirkózom. Talán meg is próbálom felülmúlni.

elég jó...

Zuhanyozás után csak úgy anyaszült meztelenül nekiindul az előszobának, szaporázza a lépteit majd a tükörnél hirtelen megáll. Odafordul, feszítgeti az izmait itt-ott aztán megszólal: "Szerintem azért elég jó testem van". 

Nem marad soká, siet tovább, mert jön a mese. 4 éves.

Anya meg csak áll és nevet.

hát...

Legjobb volt, hát megírom...

A hát edzéssel sok bajom volt. Alapvetően már eleve azért ódzkodtam tőle, mert - lássuk be, ez az igazság - bitangul vacak (volt) a tartásom, így azzal a félelemmel kezdtem neki a dolognak anno, hogy na a hátam az aztán biztos nagyon gyenge, nevetséges, stb. Így is volt. Elkezdtem és csinálgattam a dolgokat, de ahogy erről már írtam, pl. a lehúzás elképesztő koncentrációt igényelt részemről, hogy legalább nagyjából ott és úgy érezzem a hatását, ahogy kell. 

Szóval a hát edzéseim nagyjából arról szóltak, hogy tisztességgel végigcsináltam a feladatokat, idővel picit nőttek a súlyok is és azért a látvány is alakult, amit két tükörrel trükközve a magam számára láttatni tudtam, de az az igazi ráérzés és edzés utáni izomfáradtság az elmaradt, elégedetlen voltam a legtöbbször. A felhúzás volt az egyedüli, ahol elég dinamikus volt a fejlődésem, de azzal egy ideje felhagytam egy fura deréktáji "kellemetlenség" miatt (hamarosan visszaveszem a programba már).

Néhány hete azonban szinte edzésről edzésre érzem, hogy jobb. Egész pontosan nem tudom megmondani, mi hozhatta a változást, de az biztos, hogy fejben is sokkal inkább ott tudok lenni - Nitroxszal és anélkül is. A tegnapi volt azonban az eddigi csúcs...
Húzódzkodással kezdtem ellensúlyos gépnél, a negatív szakaszokra koncentrálva. Tényleg komoly célom, hogy idővel tudjak rendesen húzódzkodni, így alaposabban elkezdtem utána járni, sportolók ajánlásait keresni, mit és hogy érdemes a fejlődés érdekében tenni (ok, gyúrni hátra, de mégis...), és épp tegnap jött velem szembe Jessie Hilgenberg videója az előbb említett "koncentrált negatív szakaszos húzódzkodásról" (nem, tényleg nem lehet ilyen szar neve, majd kigondolok jobbat) így gondoltam, hajrá. Ott kezdődött a sikerélmény, hogy 15 kilós ellensúllyal simán húzódzkodtam néhányat szűk fogással (igen, nekem ez már eredmény), de a negatív szakaszok alatt igyekeztem annyira lassan engedni magam, ahogy csak tudtam. Óriási érzés volt: hisztérikusan őrjöngtek a hátam izomrostjai én meg vigyorogtam. Nagyon beütött, ezután mentem tovább csinálni a "szokásosakat". /Az említett videó itt megtalálható, most nem sikerült kivarázsolnom, hogy beágyazzam.../
Egy srác szinte az én programom csinálta a gépeknél. Nem, nem volt erős, vagy nagy darab, szerintem konkrétan kezdő, de azért mégis férfi. Nem tette magának magasra a lécet, de nekem kihívást teremtett: a lehúzásnál és a csigánál is utána mentem és nem változtattam a súlyon, amit használt.
Nem voltak ezek idegen nehézségi szintek számomra, nagyjából az eddigi maximumaimmal estek egybe. Nagyon akartam, és bár 15 ismétlést nem csináltam, de nem is álltam meg 3 sorozatnál. Ezeknél is minden eddiginél jobban figyeltem a negatív szakaszokra és elképesztő élményt adott ez nekem.
Lezárásnak pedig jött a nagy kedvencem, a döntött törzsű evezés. Hát most komolyan, az milyen csodálatos már, mikor állsz a tükör előtt, még melletted is van egy, meg tudod nézni, hogy a hajolásnál a hátad-derekad rendben van-e, majd elkezded húzni, nézed, ahogy azért dolgozik kicsit a karod és a vállad is, látszanak az alakulóban lévő formák és közben érzed, ahogy ég a hátad, aztán amikor már tartani is nehéz a rudat azért még egyet, és aztán arohadtéletbemár még egyet belehúzol, majd igyekszel halkan letenni a rudat, kapkodod a levegőt és közben a fejedben dübörög, hogy na ez még legalább kétszer...

Most végre tényleg elhiszem, hogy az a húzódzkodás is össze fog egyszer jönni. Ma a hátam is ezt nyögi az agyamba...

6

Eltelt 2 év, mióta rászántam magam az edzésre, de ez semmi, mert ami igazán fontos: most eltelt 6 hó úgy, hogy nem engedtem a kifogásoknak, és legalább heti 2 alkalommal elmentem edzeni (de már rossz érzés, ha csak ennyi sikerül, törekszem a 4-re).
Most magamra vagyok büszke.

A múlt héten összehoztam az első sérülésem egy derékhúzódás formájában - valószínűleg túlzottan feszegettem a határaim és a 45fokos vállról tolásnál sok volt a súly. Hazaérve még nem volt nagy gond, de aztán hajat mostam, amihez a kád fölé hajoltam. facepalm Nem volt okos gondolat, majdnem úgy maradtam, de végső soron hála az égnek másfél napnyi minimális kínlódással megúsztam a dolgot.
Azért a különböző sérülésekre való rádolgozás kapcsán még mindig W vezet, mikor egy szánkóbaleset nyomán a csuklyájában kissé szétrocsncsolódtak az idegpályák, de ő mutatni akarta a családnak, hogy minden frankó és nyomott pár fekvőt. Volt eztán néhány éjszaka, mikor ő hangtalanul ordított a fájdalomtól, hogy a családot ne ébressze fel, én meg csak együttérző szemmel pislogtam rá, mivel a fájdalomcsillapítónál többet segíteni én sem tudtam volna. Szóval a lényeg, hogy megmaradtam, 3 nap kihagyás után már tudtam is menni edzeni, erre most szédülök napok óta, így megint csak egy enyhe programot tudtam tegnap csinálni.

Az átmeneti nehézségek ellenére lelkesedésem azonban töretlen.

az evés...

Most megint néhány napja ellustultam, ami a főzést illeti - franc! Nem esik jól, hogy a boltban sétálva kötök kompromisszumot magammal és próbálok választani "nem olyan nagyon vacak" cuccokat. A helyzet az, hogy össze kell kapnom magam, de nagyon gyorsan. Többet kell ennem és jobbat kell ennem, hogy közelebb kerüljek a céljaimhoz.

Seggberúgás done...

van az úgy

Általában jellemez egy fajta - sok ember számára alkalmanként már-már irracionálisnak tűnő - pozitív életszemlélet, de azért vannak vacak napjaim. Tegnap például úgy alakult, hogy határozottan feszült voltam, mikor az edzésre került a sor. Készülődtem otthon, előre fejben már tuningoltam magam. Az járt az eszemben, hogy mindent bele kell adjak, veszettül ki kell fárasztanom a testem, hadd menjen ki belőlem, aminek ki kell. Készültem rá, hogy tépem majd a vasat ezerrel.
Amit soha nem szabad elfelejteni, hogy a terem nem játszótér, vallom, ha nem tudsz fejben ott lenni, nem figyelsz, akkor el se kezd, mert több kár lehet belőle, mint haszon. Bennem ott volt az a hatalmas feszültség, de arra összpontosítottam, hogy ezt a mozdulatokban vezessem le - fegyelmet erőltettem magamra és hihetetlen odafigyeléssel megint egy olyan edzést tudtam le, ahol picit többet csináltam, picit haladtam a korábbiakhoz képest.

Edzés után az öltözőben pedig egyszerre élvezhettem a sikerélményt és a nyugalmat - a feszültség akkor elszállt, levezettem.

És még Imrét is láttam...

selfie

Hát nem vagyok egy nagy selfi-betyár, sőt! Ha csinálok, az is botrányos lesz, tanúskodik erről az épp aktuális profilképem a FB-n is (mindig fiatalabbnak néznek a koromnál, na ezen netto 40 vagyok, de kerülöm a feltűnést, egy darabig nem cserélem :D). De! Szerintem nem tévedek nagyot azzal, hogy manapság aki alakformálásra adja a fejét, az bizony szokta magát fotózgatni, hogy - ha másért nem is - magának dokumentálja a folyamatot. Na ilyen vagyok én is. 

Néhány hete egy reggel döbbenetes látvány fogadott, olyan hasfalat láttam, hogy még engem is meglepett, így persze gyorsan le is fotóztam, gondolva, ki tudja, jobb tán sose lesz. Aztán egy gyenge pillanatomban csak elküldtem W-nek, hátha értékeli - azt hiszem, tetszett neki. Tegnap este épp a gyerekekről nézegettük a fotókat, mikor ez a kép is megint előkerült a telefonomban, mire valami ilyet mondott, hogy jó durva, és mindenki szerint az, akinek megmutatta. Mi? Mindenki szerint? Nos, ezen a képen konkrétan bugyiban vagyok és melltartóban, még ha nem is valami csipkés csodában, de akkor is.. Aztán próbált szépíteni, hogy csak csajoknak mutatta. Aztán még jobban szépített, és végül szűkült a kör konkrét egy emberre. Sose tudom meg az igazat :-)

Azért jól esett, na...

50

A húzódzkodás, ugye, az az egyik nagy cél, de mivel ez mégis csak egy személyes napló, ezért helyet kell adjak benne az apróbb kis megvalósult sikereimnek is.
Mikor elkezdtem edzeni - ezt már tuti írtam - két megfogalmazott célom volt, amit szerettem volna elérni: hogy tudjak húzódzkodni és 50 kg-mal guggolni...

Guggolás: félek, mit félek, rettegek tőle. Vagy ez csak volt? Szóval egy ideje csak biztosra mentem, minden másban szépen emeltem a súlyokat, itt meg nem, féltem, aggódtam, hogy nem jó a technikám és ott lesz végem, hazavágom a derekam, térdem, amit csak lehet. Hát el kell mondjam, ez azért jelentősen hátravetett, miközben ott volt a nagy álom, a cél, hogy meglegyen egyszer - mielőbb - a bűvös 50. Figyeltem, tanultam, koncentráltam és éreztem, hogy edzésről edzésre minden egyre jobb (köszönet W-nek, aki néhány alkalommal hihetetlen türelemmel és odafigyeléssel segített nekem), de a súlybeli határaim nem akartam nagyon feszegetni - egész tegnapig.

Alig voltunk a teremben (persze, vasárnap, nem sokkal ebédidő után), nyugi volt, teljesen ott voltam fejben (a nitrox meg dübörgött a testemben :D), szóval ok, gondoltam most vagy soha. Mintha minden engem akart volna támogatni, még az az aprócska öv is ott figyelt a keret mellett. Felcsattintottam, épp a legbelső lyuknál feszült meg, na ez sem véletlen. Eskü elkezdtem tőle ezerszer erősebbnek érezni magam. Nekikezdtem. Szépen mentem felfele, először rúd, aztán jöttek sorozatról sorozatra az újabb súlyok - és amikor a 40 simán ment, hát gondoltam, most vagy soha. Egyedül voltam, nagy dolog, hogy nem állt senki a hátam mögött és mégis rápróbáltam. Az a helyzet, hogy mikor ott álltam, előttem a vágyott súly, na akkor azért megremegett a térdem és végigfutott rajtam az izgalommal teljes félelem. Aláléptem és akkor azt éreztem, hogy hát ez sok, nyomja a vállam - aztán a kis agresszor belső barátném beordította az agyamba, hogy "ugyanmár bazd meg!". Szóval levettem a súlyt, hátraléptem a saroktámaszig és szépen elindultam le. Egyszer még korábban épp eddig jutottam el még mielőtt szüneteltettem volna az edzést, és itt kiáltottam fel, hogy vegyék el tőlem de nyomban. Most nem. Lent voltam és nem volt pánik, toltam fel ezerrel és ekkor már vigyorogtam mint a fene, és még egy és még egy és 10 - aztán jött egy remegés és elbátortalanodtam, visszaléptem és keretre tettem. Csak álltam és mosllyogtam, a kiscsaj belülről veregette a vállam, de aztán, miközben a nyakamon libabőröztetően húzta végig mocsok kis ujjait, már odaduruzsolta az agyamba, hogy 60...
Azt érzem, most, hogy megjött a bizalom, a hit, több is van ott, ahonnan ez jött. Győztem. Persze biztos bele tudtam volna ülni jobban, de majd legközelebb. Nem kapkodok, hosszú még az élet.

A sztori margójára pedig álljon itt a pulzuspumpáló, ami elkísért a terembe.

cukrom, cukrom

Tesómmal együtt mentünk edzeni. Én most épp módosításban vagyok, variálok, és mivel a hétvége két nem egyszerű edzést is hozott, kedden úgy gondoltam, most nem bonyolítom túl a dolgot, valami rövid de ütős programot csinálunk  - egy amolyan csonka fenék-combhajlító menet volt ez.

K sokszor "műkiakad". Nekifogunk valaminek, nézné, hogy épp kényelmesen hogy csinálja meg, aztán kerekedik a szeme és jön a tipikus "Öhh", mikor mondom, hogy már pedig nem azzal a kis vacakkal fogod csinálni, mert erős csaj vagy. És igazam is lesz általában, ő meg ettől elégedett és boldog - így volt ez kedden is. Erőt ad nekem, erőt adok neki. Figyelem, és sokszor elmondom, hogy bizony van velem szemben 10 év előnye, hát éljen vele.
Szóval ez egy olyan edzés volt, hogy mikor eljutottunk odáig, hogy jó, még akkor kitörések, akkor hatalmas őzike szemekkel rám nézett és láttam rajta, hogy állni alig tud, aztán a zuhany térítette csak észhez. Lezuhant a cukra, "behipózott" W szavaival élve, kicsit megijedt, de túllendült rajta. Aztán megbeszéltük, hogy az egy dolog, hogy jár edzeni, de azért tervezze úgy a napirendjét, hogy az étkezéseket tudja hozzá igazítani, mert ez bizony baromi fontos része a dolognak. Ráadásul ez számomra is egy olyan terület, ahol még mindig sok a homály, tehát újabb lehetőség a fejlődésre.

Emlékszem, és akkor jártam így néhányszor, mikor reggel mentem éhgyomorral edzeni, volt, hogy lábedzés után percekig csak feküdtem az öltöző hideg kövén és vártam az erőt, hogy fel bírjak kelni, bár szívem szerint ott aludtam volna órákat. Van, akinél teljesen jól működik ez az éhgyomri dolog, már látom, én nagyon nem ebbe a csoportba tartozom, mióta este edzem, egyetlen ilyen esetet tudok csak felidézni.
Ellenben tegnap napközben kitoltam magammal - csábítás áldozata lettem. Az illető egy masszív túrós süti volt, fehér liszt, fehér cukor, minden olyan, ami nálunk mint a fehér holló... Nem telt bele egy órába és elképesztő módon rosszul lettem, jött az émelygés, szédülés, álmosság, aztán gyorsan valami mérsékelten vacak cucc utána küldése segített a dolgon.

Lassan ott tartunk, hogy már félrekajálni se a testemnek, se a lelkemnek nem lesz jó. Hová lesz így a világ?

álom

Legtöbbször az van, hogy reggel kinyitom a szemem, balról jobbra fordulok még egy utolsót, ott van még egy kép, egy villanás az álmomból, aztán mire megosztanám valakivel, addigra semmi, épp már csak a kósza érzés marad, amit kiváltott. Ilyenkor próbálom erősen felidézni a történetet, keresni a kapaszkodókat, de nagyon sokszor kudarcot vallok.
Gyűlölök felejteni, elfelejteni bármit, legyen szó álomról vagy bármi élményről, emlékről - tudom, hogy amit megélünk, megálmodunk formál minket, beépül, de én azért szeretek újra és újra mozizni. Felidézni, hogy néhány meghatározó, fájdalmas vagy épp nagyon is kellemes élmény, esemény hogy alakul át a tudatomban az idő múlásával: körbejárni, jól megrágni őket aztán ha kell, röhögve kiköpni. Nagyon nem hiszek abban, amikor valaki azt mondja, ezt vagy azt el kell felejteni, és szevasz. Szeretek visszatérni, emlékezni, mesélni, kérdezni... Na de messzire mentem.
Szóval tegnap (is) álmodtam, reggel pedig emlékeztem és a maga banálisan nevetséges formájában, de mégis az előidézett csodás érzéssel együtt egy napon át elkísért. Az egész lényege az volt, hogy tudtam szépen, teljesen húzódzkodni, és nem egyet, kettőt, hanem rendes sorozatokat, és emlékszem rá, álmomban ezt annyira élveztem, hogy minden adódó lehetőséget ki is használtam, hogy csak még egyet - az utcán, otthon, a munkahelyen és mindenhol. Nevetségesen szánalmas kis történet ez, de az érzés, hogy ment, hogy meg tudtam csinálni, na az még most is előidézi azt a kellemes bizsergést a gyomrom tájékán. W nek is meséltem este, és a sztorizás közben elkapott az érzés, mikor szinte toporzékolva, jujjongva hagyja az ember, hogy átjárja az a kellemes rázkódás, még vigyorogtam is hozzá, mint egy gyerek.

Igen, az edzéshez kapcsolódó egyik kis nevetséges célom ez, hogy egyszer majd tudjak teljes sorozatokat húzódzkodni, de úgy rendesen, nem crossfitter rángatós stílusban, már bocsánat. A száraz tények szerint haladok ugyan a cél felé, de az még nem most jön el. Ha idén megtörténne, az nem lenne azért rossz...

Sosemondtamhogyerősvagyok...

meglepetés

Meglepi ajándékot kaptam Wtől. Nem az az általános érvényű csajos ajándék, de olyasmikért én annyira nem is rajongok - szóval ez most nagyon betalált. Égek a tanulási vágytól, tudni akarom az egészet. Ja, majd egyszer talán.

Ami már biztos: a férfiaknak készült kötet is kelleni fog, mert a karokról és a hátról csak épphogy van benne valami.

Aztán jön majd tartalmasabb poszt is, csak az idő, az idő...

önzetlenség, or what

Amikor megszülettek a gyerekek (14 hónap különbség van köztük), azt hiszem, hogy bár nem volt tudatos, de mindent magam elé soroltam: a gyerekeket, a férjem és talán még a sokszor elhanyagoltnak tűnő háztartást is, valahogy azt gondoltam, ennek így kell lennie. Aztán - bár szélsőséges nagy megzuhanás és depi, túlfeszített húr nem volt - idővel rájöttem, hogy ez így nincs rendjén, elő kell vennem magam, kell a törődés. Nálam az "énidő" és edzés összemosódott eleinte, az edzőterembe való lejárással kezdtem el újra olyan dolgot csinálni, ami csak rólam szól, az edzés volt az én "énidőm". Nem tagadom: eleinte még volt némi bűntudat, de ezt idővel szertemosta az a felismerés, hogy egy boldogabb és kiegyensúlyozottabb én sokkal többet tud adni.
Azóta szívügyemmé vált, hogy a környezetemben lévő embereknek próbáljam felhívni a figyelmét arra, hogy törődjenek magukkal, a testükkel; ne hitessék el magukkal, hogy nekik akkor jó, ha mindenki mást maguk körül próbálnak kielégíteni, boldoggá tenni, kezdjék a dolgot magukkal. Írtam sokszor: kell az önzés, kell magunkkal törődni és főleg szeretni magunkat.
Tegnap valakinek nagy örömet szereztem többedmagammal, ami minden fenti célommal összevág, de a dolog önzetlensége felől van némi kétségem: nekem dopping, hogy az illető boldog, szóval közvetve lehet, magamért tettem. Ez van...

nasi

Az a piszok nagy szerencsém, hogy baromira rühellem a csokit, és így persze nyilván a gyerekekkel is könnyebb elfogadtatni, hogy csoki nincs (pedig láb igen, mindegy… ;-)).

Jó, persze, hogy hazudtam: a csoki egy fantasztikus merénylet az emberiség ellen, nem szándékozom lemondani róla és a gyerekek se utasítják el. Azonban mivel ritkán veszünk, ezért ha mégis, akkor figyelünk, milyet (magas kakatótartalmú ét) és ha én épp nem falom fel, csak egyszerűen mert meglátom, akkor egy tábla akár bő egy hétig is kitart és reszelék formájában kerül pl. a gyerekek palacsintájára, vagy a névnapi sütibe, mint a héten is R finomságába - amit apa készített. Vagy pl. az esti meglepi palacsintámba - amit szintén W készített, míg én altattam.
Ha nem mondtam volna elégszer: baromi szerencsés vagyok…

Azért még mindig érzem ám, hogy sokan azt gondolják, a mi szegény gyerekeinktől minden  vacak finomság meg van vonva, de ez tévedés - esznek ők sok-sok finomságot, néha olyat is, ami másnak a mindennapi szar nasi, de hála az égnek azért ők sima egészséges/természetes dolgokért is nagyon-nagyon tudnak rajongani. Állati nagy kedvenc a mandula, kesudió, de hogy ne hangozzon ez olyan rongyrázósnak elmesélem, hogy a minap pl. a Tuskó 79 Ft-os répagolyója volt a sláger: egy zacsi/Kopf, kb. 5 perc alatt.

Amúgy baromira szeretnek enni és tudnak is, ezzel sosem volt gond, szerintem leginkább azért, mert egy pillanatig nem aggódtam a dolog miatt.

Különben most van ám egy bűnös szenvedélyünk, így gyakran járunk DM-be...

100

Amikor a húgom kétnaponta azért is tuti ír vagy hív, hogy megkérdezze, mikor megyek edzeni, mert jönne velem, akkor boldog vagyok és büszke.

Amikor morcos lesz, hogy nem tudtam visszajelezni neki, ezért fogja magát és elmegy egyedül, majd én épp akkor lépek be az öltözőbe, mikor ő végzett és levegőt alig kapva mosolyog rám, akkor is boldog vagyok és büszke.

Amikor a kollégám elmeséli, hogy elkezdett járni edzeni, és én mondom neki, hogy ha pici közöm is van hozzá, akkor én boldog vagyok, majd erre mosolyogva azt feleli "Igen, van ám, mert…", akkor boldog vagyok és büszke.

Amikor egy másik kollégám azzal fogad, hogy "Büszke lehetsz rám, mert elmentem megnézni ezt a termet.", akkor is boldog vagyok és büszke.

Amikor egy régi ismerős azt mondja, hogy jó volt olvasni a blogot, mert annyi ismerős dologra talált benne, és talán lendületet is kapott, akkor boldog vagyok és büszke.

Amikor a kisfiam azt mondja, hogy "Anya, kicsit izmos vagy" és elmondja, hogy majd igazából ő is olyan erős és izmos akar majd lenni, mint W, na azért akkor is boldog vagyok és büszke.

Amikor W azt mondja, hogy "Kicsim szépen alakulsz", természetesen akkor is boldog vagyok és büszke.

Boldog vagyok és büszke, büszke magamra és mindazokra a környezetemben, akik "megmozdultak".

Mindez pedig abból fakad, hogy találtam valamit, amit örömmel és lekesedéssel csinálok.

Most komolyan, nem megéri?

99

Tenni vágyás és lendület - azért nem olyan rossz, mikor reggel kidob az ágy és ez jár át. Már bennem dübörög az adrenalin, visz valami előre. Örülök a változásnak, készülök a változtatásra - ami van és ami rajtam múlik is jó, mind egy új lehetőséget hoz. Szoktuk mondani, hogy a körülmények kiszolgáltatottá tesznek: hát erre én most azt mondanám, hogy tényleg változtasd meg azokat ha tudod, vagy ha ez nem megy, nézz rájuk másként. Mindenben ott van a feladat. Hiszek benne, hogy nincsenek véletlenek, és ez most nem valami méteres spirituális blabla bevezetője lesz, nem valami realitástól elrugaszkodott módon hiszek ebben: egyszerűen úgy gondolom, a véletlenek mögé kell nézni és meglátni bennük a lehetőséget, a feladatot - tuti ott van valahol a szarban a mazsola ;-) Tedd ugyan ezt a körülményekkel is: ne hibáztasd őket, ne hidd el, hogy gátak, hanem feladatként, kihívásként kezeld őket.

Testkép? A tested egy börtön? Ugyan, csodás palota, csak qrva sok rajta az ablak és ezért hogy csillogjon, folyton mosni kell azokat. Melós, néha rühelled az egészet, aztán ugye a sok mocsok eső, meg a napfény, amiben előjönnek a foltok. Nade! Azért kevesen laknának helyette panelban, azt hiszem...

Szóval legyen ez egy aktív nap, amikor megint történik valami, amikor pl. lemegyek a terembe és olyat próbálok ki, amit még soha. Szóljon a többre vágyásról - mint a tegnap és a holnap. Keep goin' ;) Én például szeretnék motor lenni, nem fogaskerék...

"Küzdj csak érte, hogy korlátok határoljanak, és biztos lehetsz benne, köréd is fonódnak." /Richard Bach/

őszinteség

...és akkor megállt a metró a megállóban, egy pillanatra érthetetlen módon csend lett és még mielőtt megszólalt volna az ajtók záródását jelző dallam, B oldalra nézett mellettem, szeme szája elkerekedett és megszólalt: fú, milyen dagadt.

Az volt: mellőzve minden "politikai korrektséget" azt kell mondanom, hogy egy igénytelenül elhízott, mintegy két embernyi helyet elfoglaló fiatal srácra mutatott. A gyermeki őszinteség - még ilyen kemény voltában is - képes mosolyt csalni az arcomra, bevallom, majdnem felnevettem. Vicces volt, hogy ez az apró kisember, akinek a tudatát még nem fertőztük meg eléggé azzal, hogy mit illik és mit nem mondani, úgy érezte, hogy ezt meg kell jegyezze. Mit tesz a szülő, mit tettem én? Leguggoltam hozzá és mondani akartam, hogy ilyet nem illik, de ha mondtam is, ebből már sokat nem hallott, mivel kiabálni nem akartam, a metro meg közben teljes hangerővel elindult.

Mikortól bűn őszintének lenni? Az, hogy valaki szép vagy csúnya, az merőben szubjektív, de az, hogy dagadt (jó, mondjuk kövér) az épp annyira objektív, mint pl. hogy valaki kopasz vagy hosszú hajú. Dagadt - igen, mindenki látja, miért bűn akkor ki is mondani? "Rá van írva".

Meg akarom adni a gyerekeimnek azt a szabadságot, hogy kimondhassák, amit gondolnak, de arra fogok törekedni, hogy mielőbb megtanítsam őket a tények és vélemények közötti különbségre.

Tény például, hogy ez a srác dagadt és az egészségét veszélyezteti és az is szinte biztos, hogy nem kizárólag a hibás genetikájának sajnálni való áldozata, hanem nagyobb valószínűséggel egy lusta ember, aki nem szereti annyira magát, hogy megadja önmaga számára egy szép, egészséges élet lehetőségét. 

Egy olyan srác, aki már talán nyakig jár az önsajnálatban és önbecsülése semmi, de minden perc adott számára, hogy meghozza a döntést, hogy változtat... 

Ráébreszteni akarok, támogatni és olyan gyerekeket nevelni, akik ezt nálam sokkal jobban csinálják majd, csak úgy zsigerből.

testkép

Még a blog legelső posztjai között írtam az egyikben, hogy a tuti a testépítők midegyikében lakik belül valahol egy hiú kislány, aki illeg billeg a tükör előtt és még az utcára való kilépés előtt talán a mosolyát is ellenőrzi. Tartozom azt hiszem egy vallomással: bennem is ott lakik ez a bizonyos hiú kislány. A párhuzam nem úgy értendő, hogy mivel én is testépítő lennék, ezért… Senkit nem akarok megsérteni azzal, hogy ilyesmit mondok magamra, egész egyszerűen csak annyit akarok ezzel, hogy én sem vagyok más. Szóval ott van a lányka, de az a nagy büdös helyzet, hogy ő már rég nem a gonosz láthatatlan barátom, hanem motivátorom, harcostársam. Ő az a belső viszketés, aki miatt már én is mondom magamnak edzés közben, hogy még kell az a 2 ismétlés, mert magam mi a francért csapnám be?

Amikor szóba kerül, mi a célom az edzéssel, alapvetően 3 dolgot szoktam mondani, de az egyik szégyellősen mindig a végére kerül, szóval a sor valahogy így alakul: példát akarok mutatni a gyerekeimnek, erősebb és egészségesebb akarok lenni és természetesen formásabb (értsd: kibaszott jó testet akarok).

Egy anyukákból álló fb csoportban (nem arctalan tömeg, 5 éve összetartó csapat) feltettem nekik a kérdést, hogy menyire befolyásolja az önmagukal való viszonyukat, saját megítélésüket a saját testképük. Voltak egyszerű, egy szavas válaszok és hosszabb monológok is (nagyon jó volt, hogy gondolkodni kezdtek sokan), de ha röviden össze akarnám foglalni a választ, akkor az nagyjából ennyi lenne: nagyon. Elárulom: az enyémet is. Épp ezért a saját megelégedésemért dolgozom - mert ha már lemegyek a terembe és mozgok, a példa megvan, ok, nyilván az egészségemért is többet teszek ezzel, mint seggmeresztéssel, de az igazán nagy elégedettséget - rövid távon - az a változás hozza, amit már a tükörben is látok. (Nyilván majd ha a gyerekek nagyobbak lesznek, akkor őket is magunk mellé vesszük, és négyen bámulunk majd a tükörbe, csak úgy a saját megelégedésünkre.)

Ami azonban a testképem illet nem rendelkezem irracionális vágyakkal: nem forgolódom álmatlanul a ferde ujjaim miatt, azt is elfogadtam, hogy a lábaim formájában is mindig ott lesz az az enyhe sóhajtás (O!), a törés miatt örökre kiálló jobb kulcsontom már a védjegyem és ami még ennél is fontosabb nekem: szeretem a striáimat. Nem nézek rájuk ferde szemmel, sőt, büszkeséggel töltenek el, azt üzenik nekem, hogy az anyaság nem akadály, hanem erő és lendület. Dolgokat nem azért nem tudok megcsinálni, mert anya lettem, hanem épp azért teszem őket még nagyobb lendülettel és meggyőződéssel, mert anya vagyok.

Nekem gyerekeim vannak, nem kifogásaim...

Kaja, kaja, kajaaaaa

Épp ma mondtam reggel W-nek, hogy már el sem tudom képzelni, hogy kívülről nézzem ezt az egészet, hogy ne folyjak bele, ne érezzem, miről beszél, mi ez a szenvedély. Megfertőződtem.

Visszaolvastam magam kíváncsiságból és jól esik látni a fejlődésem. 

Egy dolgot pl. nagyon fontos leszögeznem: kezdem érezni a kaja szentségét (csodás 50 dkg ma marhám salátával, ójajj) és már simán megjegyzem, hogy mennyi rizst kell főzzek W-nek. Most főleg, mert ez manapság jellemzően 0. Nem, nincs teljesen 0 CH-n, de próbál egy alacsony szintet tartani, így általában nem visz rizst magával.

És én? Én, a korábban sose reggelizős csaj a reggeli zabos turmix nélkül szinte fél ember vagyok csak (lásd ma, vakarom a falat, CH eddig nulla, mert a reggelim otthon maradt...) és képes vagyok előre kimért mennyiséget enni, az utolsó morzsáig is. Szóval ma: az 50 deka marhahús felét már becsókoltam és alig bírom hogy ne faljam fel mindet, olyan éhes vagyok (piszok éhes nő, piszok finom kaja, piszok nagy kísértés...).

Az elmúlt 2 év átformált egészen, kezdem az anyaságot, ezt az egész életformát és szerepek halmazát másképp megélni - kívül, belül egyaránt.

Viszont továbbra is problémám van az ivással... Nem elég :(

változtass...

Egyesek szerint ez veszélyes kijelentés, konformistává és elfogadóvá tesz ez a fajta szemlélet. Azért megéri elgondolkodni rajta...

Nyers: Ha nem szeretsz valamit, változtasd meg. Ha nem tudod megváltoztatni, gondolj rá másképp.

Lábjegyzet: Elég sarkosan gondolkodom, bizonyos esetekben a B megoldásig való eljutást gyengeségnek tekintem...

én-ön-mi

Sokat gondolok mostanában a célokra, a céljaimra, rövidebb és hosszabb távon. Jó részük - első sorban a rövideket tekintve - dinamikus, de ami a hosszabbakat illeti, ott azért már egyre tisztábban látok, legyen szó egzisztenciális vagy egyéb emberi dolgokról, vagy akár az edzésről.

Van egy gondolat, ami egész új, de annál jobban pezsdít, és mivel még W-nek is csak szemlesütve tudtam elmondani, így most leírva a világba kiáltom, hogy valójában én nagyon szeretnék példa lenni, segítség, támasz. Nem vagyok vezető alkat így nem amolyan emberek fölé emelkedő formában, hanem csak úgy diszkréten - valahogy kitűnni a tömegből de úgy, hogy közben annak a része maradok. W már korábban megfogalmazta ezt, de akkor - én, az "elidegenített és közönyös" városi lány - még nem értettem ezt. Most viszont már határozottan tudom, hogy akarok adni, hogy kaphassak. 

Egészséges önzés ez, hiszen első sorban a magam jólétéért teszem - jön mondjuk ugye ehhez az a kicsit sem elhanyagolható extra, hogy ha én OK vagyok, akkor abból a környezetem is profitál.

Összességében be kell látni és el kell fogadni, hogy rengeteg dolgot az ember - akár anyaként is felvállalom így ezt, a szerepeim ezen részét is tekintve - önzésből tesz, de ez bizony gyakran rohadt felemelő érzés.

Találkoztam már olyannal, aki szinte azt sugallta, hogy az edzésre fordított időt - legyen szó rólam vagy W-ről - a családtól vesszük el. Nos: önmagunkon dolgozunk, magunkért, kell nekünk, nem mondanánk le róla, ez van - önzőek vagyunk, célunk egy fizikailag is jobb ÉN megalkotása. Ez a fizikailag is jobb ÉN elégedettebb magával, ez az elégedettsége visszahat a lelkére, építi magát és "kerekedik". Két "kerekedő ÉN" egy kapcsolatban pedig extra erő és támogatás - "mizők" is vagyunk így egyúttal. Az önzésünk célokat szül, táplálja a fejlődés iránti vágyunkat, fenntartja a dinamizmust.

Üzenem mindenkinek, hogy a mások által rápakolt felesleges bűntudatot dobja ki a picsába, abból építeni semmit nem lehet.

visszalépés

Amikor az ember keresi az utat és a lehetőségeket, feszegeti a határait, akkor előfordulhat, hogy néha téved vagy túlzásokba esik és úgymond visszalépésre kényszerül.
Na ebből most sport és egyéb területen is jutott nekem.

Ami az edzést illeti: ez egy nagyon banális dolog volt, ami szerintem kb. bárkivel megesik, azaz gondoltam adjunk neki és a Scott-padon olyan súlyt tűztem ki célul, ami csupán a csuklóm tönkretételére lett volna alkalmas, másra nem (értsd: kb. meg tudtam mozdítani és annyi :-)). Kinevettem magam, visszavettem és csináltam úgy - legközelebb megpróbálom újra.

Aztán ami az egyéb területet illeti: azt hiszem nem jól értékeltem a dolgokat és félreértelmeztem egy találkozást, szakmai jelentőséget tulajdonítottam neki és majdnem elindultam egy irányba, ami nem az enyém lett volna. Aztán még időben jött a felismerés és "kiszálltam". Rájöttem, hogy ezek az emberek nem szakmai okokból kerültek az életembe - helyük van, de nem ezért.
Rohadt jó érzés merni elengedni, felismerni, hogy ez így nem jó, mert piszok sok későbbi felesleges frusztrációtól, csalódástól kíméltem meg magam.

Mindennek oka van.

A visszalépés az esetek jelentős részében rohadtul nem egyenlő a kudarccal, mert baszki, előtte már elindultál és valami pluszt kaptál mindenképp...
#sosetoporgoktöbbetinkábbeleseksokszor

már megint a határok...

Őszintén szólva semmi gondom azzal, ha egyedül megyek edzeni, sőt, ez a megszokott és normális alapállapot, de - és talán épp ezért - szeretem a közös edzéseknek az esemény jellegét. Szentimentális típus vagyok, de ezzel is az összetartozás egy szintjét élem meg, miközben a külön edzeni járás lehetőségét nem áldoznám fel teljesen. (Az az "ÉN-időm".)Kettős dolog ez: szeretek vezetve lenni és ugyanakkor szeretem, hogy már nem kell minden pillanatban "fogni a kezem"; szóval W figyeli amit csinálok, de már nem nagyon szól bele, ha mégis, azt csak azért teszi jellemzően, hogy még többet kihozzon belőlem. Az elmúlt napokban W szüleinél voltunk és így kétszer is együtt mentünk, ez a két alkalom pedig újra azt bizonyította a számomra, hogy több van bennem, mint amit egyedül ki tudok, ki merek hozni.

Előre szóltam, ugye, hogy már mélyítem a témákat lassan? Hát nesze...

Az utóbbi időben egyre gyakrabban kapom magam elemzésen: egyre többet figyelem az apróságokat, nagyobb bennem az igény a mélyebb, elsőre nem látható tartalmak feltárására, keresem az összefüggéseket, a feltehető kérdéseket. Rájöttem (tudtam én, csak nem sejtettem, ugye...) arra is, hogy az életben - csak úgy, mint az edzésben - igazi eredményeket akkor fogok tudni elérni, ha el merem hagyni a komfortzónámat. Te mernéd, vagy megteszed?
Ami engem illet: amíg a gyomrom ökölbe attól, hogy a 80 kilóra a lábtolón még rátesz W 30-at és szinte azt érzem, hogy sírni tudnék, hogy miért nem érzi, hogy nem fog menni és aztán mégis, addig mire számítok? Milyen az, hogy Ő még jobban bízik bennem, mint én magamban? Egyfelől fantasztikus érzés más beléd vetett hite, főleg ha az életed párja, de azért elgondolkodtató... Azért csak jobb lenne magamnak feltenni a súlyt és a helyzet az, hogy eztán meg is fogom tenni - de akkor ugye kell egy újabb kihívás, mert ez már megint csak határon belüli mozgás lesz majd.
Aztán most valahogy ezt a szemléletet a hétköznapjaimba is igyekszem becsempészni. (fb challange lesz belőle még a végén :-))

Szeretném, ha a gyerekeinknek ezt a szemléletet már hamar át tudnánk adni és nem felismerniük kéne ezt, hanem ebben nőnének fel. Rajtunk áll, tudom...

Reggeli

Ha 6.40-kor kelsz fel és így nyilván csak eztán kelted a gyerekeket, majd viszed őket gyorsan oviba, bölcsibe, akkor két dolog szinte teljesen biztos: nem érsz be 8-ra dolgozni és nem fogsz leülni reggelizni.

Hát ha nem is épp a legideálisabb módon, de legalább a probléma egyik részét megoldottam...

pici belőlem

Valahogy a teremben a csütörtök este egy pangós időszak - ezt most ki is használtam :-) Félrevonultam és elkészült életem első néhány termen belüli selfie-je. Vagy egy ilyen "húzzuk egymást kismamik" fogyis, fitt témás csoportunk, na oda akartam feldobni, hogy megmutassam, a 40 fok se tarthat vissza az edzéstől, max viccesen beleizzadok a göncömbe. A képek minősége messze zseniális: kar-far (by W :-)) nap volt, úgy remegett a kezem, hogy csak na… Nade akkor bebököm ide is, íme az első kép rólam a blogban :D

Ilyen piszok melegben még a kifogások is elolvadnak… ;-) 

kép update: hát még a törölközőm, a fenekem, hátam alatt :)

ép test, ép lélek

Valahogy olyan könnyen kritizálunk - magunkat és másokat is. Mi a helyzet a dícséretekel?

Engem egy időben rendesen szégyenkezés töltött el szinte, ha magamról valami jót mondtam - ez megint sokat elárulhat az énképemről - ellenben az nem volt nehéz, hogy azt soroljam, mi nem tetszik. Mostanra ez már erősen megváltozott, egyre könnyebben "dícsérem meg"magam, legyen szó a testem alakulásáról, vagy akár a személyiségemről. 

Mindez magával hozza a negítavumok reálisabb meglátását is, a kritikák könnyebb elfogadását. 

Őszintén szólva 3 év alatt nagyon anya lettem fejben, picit alárendeltem magam ennek a szerepnek, nem mert bárki így akarta, hanem mert ezt hittem jónak. Most azon dolgozok, hogy meglegyen az a bizonyos egyensúly. A jó az, hogy ez nem egy kétségbeesett kutakodás, hanem harcos, de boldogsággal kikövezett keresés, út. Engem állatira feldob ez az egész! Önmagamért teszem, de azért nagyon jó látni, hogy hat ez a környezetemre, boldoggá tesz W büszkesége, hogy látja megint bennem azt, amivel bő 7 éve lenyűgöztem, sőt, megkockáztatom: többet is.

És amikor erre halad az ember, akkor jönnek olyan üzenetek, amik segítenek építkezni, mint például egy mai: "Gyönyörű vagy, csak húzd ki magad és szeresd magad!!! Itt az ideje ;)"

Tisztelettel jelentem, mindkettővel haladok. Jól haladok :-)

mutasd, mid van!

Életem első olyan időszakát élem, mikor nem érzem kellemetlenül magam rövidgatyában nyáron. Jó, amikor nem érzem magam minden pillanatban kellemetlenül az utcán rövidgatyában. 

Tegnap elmentem nőcis nyári göncöt vásárolni és úgy alakult, hogy rövid darabok akadtak horogra. Aztán itthon elbizonytalanodtam, hogy vajon 32 évesen az ember lánya felvehet-e még ilyet. Úgy döntöttem, hogy igen, a válasz pedig épp fentebb van: azt hiszem, 17-18 évesen pl. csöppet nem volt olyan testem, amire büszke lehettem volna. Most alakul, ráadásul hőség van - mikor legyek lazább, ha nem most? (Ok, az egyik szoknya, az nyilván nem kompatibilis a gyerekprogramokkal :D)

Kezdem szeretni magam, a szó nem narcisztikus értelmében - de persze ez se valami olyan dolog, ami az ember ölébe hullik. Dolgozom.

Az meg csak az extra, mikor W megkérdezi, hogy "Őőő, te láttad már magad ebben hátulról?". 

Nem kedveseim, se a 30 átlépése, se a gyerekvállalás nem indok az elsatnyulásra… Szeresd magad, tegyél magadért!

néhány pohár fehér

Az egyik jó tulajdonsága az ízesítetlen fehérjének, hogy például isteni haboskávét lehet belőle készíteni.

Ez ma reggel az erkélyen fogyott el úgy kb. 1 liter víz elfogyasztása után. Sejthető, hogy nem vagyunk egy piás család, de azért ritkán megkívánunk egy pohár száraz fehéret. Na tegnap lett az kettő (!) is,  minek következtében vidám-boldog beszélgetésünk szürreális szófolyammá alakult,olyanná, ami után ma is megy az üzenetváltásainkban, az "Ú, na az azért érdekes gondolat volt, hogy…"
Szóval italozós tekintetben igen edzetlenek vagyunk és ez ennyiben is marad. Reggel megnéztem: még félig van a 7,5 decis üveg, tehát igazán vad tivornyát csaptunk vagy 3-4 deci bor közös elfogyasztásával.
Amúgy tegnap egy fantasztikus találkozás után, vigyorogva, feltöltődve tartottam hazafelé, alig várva, hogy mesélhessek W-nek, és akkor eszembe jutott egy a napokban elhangzott kósza félmondat bizonyos hűs chardonnay-val kapcsolatban. A gondolatot tett követte és épp a fentebb említett gyakoriság miatt nem voltam fukar, de szerencsére jól is választottam.
W 5kor edzeni ment, én meg kávézni.

A világmegváltás dehidratál...

mit akar a gyermek...

Erre igazán nincsenek szavak, ezt csak a példa és az élmények tehetik. Nem, amit leírok, nem véletlen, és szó nincs arról, hogy mindig mást mond… 

Beni ha megkérdezzük, szeretne-e kertes házban lakni, mindig azt mondja, hogy igen, nagyon. 
Két dolog van, amit hozzá szokott tenni:
- "az nagyon jó lenne, mert akor ültethetnénk paprikát, paradicsomot és fűszereket" (vidéki élmények nyomán),
- "akkor csinálhatnánk olyat, hogy (és mutat ekkor 2 függőleges vonalat a levegőbe) így egy rúd meg így mellé egy, aztán a tetejére is egy, és akkor azon tudnék csimpaszkodni meg húzóckodni

Aztán a palacsinta. A napokban 2 alkalommal gyártotam drága szemetet, fene se érti hogyan - palacsintának indult, kidobott kókuszlisztes massza lett belőle. Ő kérte, sajnáltam, de valahogy az égiek nem akarták, hogy akkor összejöjjön. Beni látva a kudarcot rámnézett, és azt mondta: de anya, hiszen ahhoz nem kell más, csak egy bögre zabliszt, egy tojás, víz meg tej…

Mondtam már ugye, hogy szeretnék gyermekien tiszta képvilágot és gondolatokat?

és megmondja...

"A combfeszítődnek meg adjál sokat, mert az tényleg…"

Ha esetleg kérdés merülne fel, hogy olvassa-e a blogot.

selfbuilding

Igazából az utóbbi időszakban a "testépítés" (szinte belepirulok, hogy ezt írom, de végső soron csak erről van szó) mellett önmagam, a személyiségem, egy teljesebben "én" felé való út építése is fontossá vált számomra. Hosszú idő után újra haladok valamerre, nem toporgok - a zöld személyiségbe mosódik bele a piros és érzem, hogy egyre nagyobb területet követel.
Tudom, érzem, hogy önmagam kiteljesítésével hozhatom ki magamból a maximumot mint nő, mint társ és egyáltalán nem utolsó sorban mint anya. Építem a testem és a lelkem, mérlegelek és lépek, figyelem a feladatokat és tanulok a történésekből. 

Elindultam a sárga köves úton, a végén pedig a varázslat nem átverés, nem illúzió. Minden önmagába zárul: én vagyok az utas, az út és a cél. Teszem mindezt önmagamért, önmagamon keresztül pedig közvetve a környezetemért.

Ez főleg megéri...

nothing, but hard work

Talán volt már erről szó, de igazából tegnap döbbentem rá, hogy ez a blog már rég nem az, aminek indult, ami a leírásban szerepelt. Amikor írni kezdtem, csak szemlélő voltam, lestem, de nem értettem és csak később vonódtam be.

Miért nem előbb… Elmúltam 30 és már szültem 2 gyereket, mikor hozzáfogtam - ezt talán már írtam: a szülések után szépen formálódott vissza  testem, azt éreztem, innentől magamért is kell tennem és akkor elkezdtem. A nagyobbik húgom most 20 és már lassan mondhatni rendszeresen lejár a terembe, hol velem, hol egy ismerősével. Büszke vagyok rá, és elmondtam már neki is, bárcsak én is így csináltam volna. Bárcsak - de már mindegy, így alakult, ebből kell kihozni a legtöbbet.
Csinálom - erősödöm, formálódom.

Miért? Első sorban magamért. De persze van benne hiúság is, szoktam mondani, azért az jó lenne, ha már ha idegenek rámnéznek is észrevennék, hogy jártam már edzőteremben. W azt mondja, azért erre van már esély - ügyes diplomata. Azért ő maga szóvá teszi a változást, és provokál, próbál rávezetni arra, hogy reálisan lássam magam, de közben tanít arra is, hogy az elégedetelenség ebben normális, fogadjam el, mint hajtóerőt.
Néha van rá mód, hogy együtt jussunk el edzeni, pl. tegnap. Van, hogy csak elkísér és segít - és olyankor nagyon kemény velem, de ez így jó, de ez a tegnapi edzés volt úgy igazán, épp csak együtt mentünk le. Szeretem nézni, szeretem látni benne ezt a fajta erőt, szeretem edzés végén az arcán azt az elégedett félmosolyt és szeretem azt az érzést, hogy vadulok érte, hogy ránézek s felfalnám szemmel ilyenkor…

Mindezek ellenére nem, nem valami megfelelési kényszer miatt csinálom, nem, nem helyezett rám soha nyomást, hogy csináljam - de erőt ad nekem, tanácsot, segít és piszkál. Szóval támogat, amiben tud. Szerencsés vagyok - és ezt mások is mondják. Ő meg azt, hogy büszke rám - ezért is. Megéri.

a komfortzóna elhagyása

A heti 3 edzés megy és megoldható, megszoktam - legyen 4. Megvolt. Megy ez simán, csak elszántság - és persze megfelelő támogatás ;-) - kérdése. Eléggé rákattantam megint szerencsére, életemben először még a kaja is inkább stimmel, mint nem. 
Jó az az érzés, mikor hajnalban elindul W és már nem "gépnek" tekintem, hanem tudom, mi az a szenvedély, ami fűti, árétzem, mikor megüzeni délelőtt, hogy ez egy jó edzés volt. És igen, én is elmesélem neki mindig, mi volt, szeretem elmodani a sikereim és beszámolok a nehézségeimről

Az utóbbi időben elmélyült, már-már szenvedélyessé vált a kapcsolatom a lábtolóval. Az egész egy nagyon meleg nyári délutánon Martfűn kezdődött. W-vel edzettünk együtt, mint ott midig, és szépen pakoltam a súlyokat, hogy meglegyen a kényelmes 50 kiló, aztán gondoltam áhh, nagyon meleg van, legyen csak 40. Elkezdtem, alig ment, ledöbbentem, hogy ennyire gyenge egyszerűen nem lehetek. Aztán a második sorozat közben csak nézem a tárcsákat és rámfagyott a vigyor: nem tudom, hogy sikerült, de a 40 kiló az bizony 80 volt. Ott és akkor nagyot bizonyítottam magamnak és kiléptem a komfortzónámból. Nincs visszaút! Egyre könnyebben megy, haladok szépne felfelé, de ez azért mindig komoly harc nekem - nem tagadom, ezt látni és hallani is lehet. Szóval megdöbbentő, hogy valakinek épp eközben jut eszébe beszélgetést kezdeményezni velem, de ez is megvolt. Jópofa "Ogre" (most halottam, muszáj elsütni) megkérdi, hogy kell-e még nekem súly, vagy viheti… A feltételezés jól esett, de végül csak engedtem neki. Aztán gondolta akkor beszélgessünk - válaszolni mondjuk tudtam (helyeslő nyögés és hümmögés pl.), kérdezni semmit. Lehet, neki erre volt szüksége és akkor hurrá, valakinek adtam valami jót.

Szóval dolgozom, a kérdés csak az, hogy alapból hátrányból indultam, és azért vannak még mindig veszettül csirke lábaim, vagy csak sokat akarnék? Ok, mondjuk ne legyek telhetetlen, ha már állítólag genetikailag szerencsés vagyok a seggemmel és vádlimmal 

Cica ezt a farmert amúgy hogy tudod felvenni? Nehezen kicsim, nehezen… Ő, segítennél lehúzni?