az anyaság és én

Engedtessék meg...

Húszas éveim elején valahogy úgy hittem, én arra vagyok teremtve, hogy anya legyek, nekem ez a küldetésem és minden félrement kapcsolat, felesleges flört csak az aggodalmat táplálta bennem, hogy egyre távolabb vagyok ettől.
Aztán nagyszerű dolog történt velem: megtaláltam a társam és anya lettem. Valóra vált, amit még kamaszként megálmodtam: lett 30 éves korom előtt egy csodás fiam és egy varázslatos kislányom. Jött azonban a felismerés, hogy hiába ez a csodás szerep, ahhoz, hogy anyaként teljes tudjak lenni, el kell fogadnom, hogy nem kizárólag anya vagyok, ha csak az akarnék lenni, esélyem nem lenne, hogy csak minimálisan is megközelítsem azt az ideát, azt az "ÉN"-t, ami vágyom lenni.
Ez a blog hosszan taglalja ezt az utat, az én utam és a "felismerést" és én épp azt szeretném minden édesanyával megértetni, hogy csodálatosak és nagyszerűek, de a nő nem "hal meg", mikor anyává válik... A nő legcsodásabb, de nem egyetlen szerepe az anyaság; kellenek legyenek más, merem állítani önös céljai, hogy teljesen, kiegyensúlyozott és igazán boldog, gyermekeit sok-sok szeretettel és kevés frusztrációval nevelő édesanyává válhasson. Van, akinek ez adottság, van, akinek ezért dolgozni kell, én ez utóbbi csoportba tartozom, és cseppet nem érzem, hogy szégyellnem kell magam azért, mert nem az anyai léten túl vannak további vágyaim... Tovább megyek: a férjem, párom, szerelmem sem várja ezt tőlem, minthogy én sem várom tőle, hogy az apaság legyen neki a minden.
Én azóta vagyok teljesebb, válok egyre inkább önmagammá, mióta ezt elfogadtam, szóval cseppet nem tolerálom azt a fajta elnyomó, "tudja az asszony hol van a helye" szemléletet, amit az elmúlt napokban legalább kétszer a "magasabb" média az arcunkba dörrentett.

Anya vagyok, aki vágyik napról napra több lenni, nem csak anyaként - és ezt nem szégyelli.