Én az a lány voltam, aki mindig csak kegyelemből kapott esetleg ötöst tesiből, hogy ne rontsa le a szép bizim, később már azért sem.
Aki épp annyira érezte magát kövérnek, hogy rém megalázó volt számára az örökölt tornadresszben ugrálni, főleg kilógó bugyival...
Aki a gimiben egy szekrényes gyakorlatnál konkrétan majdnem nyakát törte.
Aki rosszul volt a magasugró léc látványától is.
Akinek kötélmászásból a legjobb jegye hármas volt, és ezt is egy egész osztály drukkolta ki nekem gúnyosan.
Aki 15 évesen már előbb lógott ki zugbagózni testnevelés órán, mintsem valami mozgásszerűt csinált volna.
Akinek a tesitanára a második legkövérebb volt a tanári kar képzeletbeli rangsorában.
Egy voltam azok közül a diákok közül, akiknek a testnevelés óra az állandó kudarcoktól való rettegést hozta, akinek szinte teljesen elvették a kedvét a testmozgástól.
Azt sulykolták belénk, hogy valami általános mérce szerint megadott szintnek meg kell feleljünk, mert ha nem, akkor a teljesítményünk jó esetben is csak hármas... Sose magunkhoz mértek, mindig a többiekhez vagy a "jóégtudjaki" által megszabott mércéhez.
Elmúltam 30, mire eljött a változás és örömem kezdtem lelni egyfajta mozgásformában, ami esetemben épp a súlyzós edzés. Most ebben a posztban látszólag ellentmondok magamnak, hiszen részben a körülményeket is hibáztatom, de úgy hiszem, diákként a tanárok és az iskola tudat- és életmódformáló hatása normális. Joggal várhattam volna mást, többet - joggal várok majd a gyermekeim számára mást, többet. De persze alapból más helyzetből indulnak, mert az én szüleim számára a testmozgás cseppet sem bírt jelentőséggel, lévén pl. anyám még nálam is nagyobb traumákat élt meg testnevelés címén.
Szóval most hamarosan 33 vagyok, 2 gyerekkel és építgetem a testem - ebben semmi új nincs annak, aki olvas. Igényel ez az egész persze némi áldozatot és annál is több szervezést, de minden pillanata megéri, valahogy megtérül.
Nem nagyon jut eszébe bárkinek azt mondani, hogy "könnyű neked, mert…", de két dolog azért van, amit szóvá szoktak tenni: szerencsés az alkatom és szerencsés vagyok, hogy ilyen társam van, aki mindebben segít és támogat. Az elsőről izmosan megvan a véleményem, de a második felét sem szerencsének tekintem. Nekem ez áldás, olyan áldás, amiért soha nem lehetek elég hálás, de amiért nap mint nap sokat dolgozom. Nem vagyok híján a köszönetnek, szeretem szóvá tenni a hálám és boldogságom - hiszen ez is megosztva ér igazán sokat, mint annyi minden más az életben.
Én az a nő, az a büszke anya és feleség vagyok, aki harmincon túl lépett rá a kiteljesedés és valódi boldogság felé vezető útra és már most tudja, sosem ér a végére. Jobban érzem magam a bőrömben, mint valaha és ez is csak azért van, mert rájöttem, mit és hogyan kell tennem magamért.
Ez az én sztorim, a fejlődésem története, ahol napról napra születik egy Anya2.0, egy valamiben jobb változat.
A gyerekeim sztorijának az elején pedig mint felelős szerkesztő akarok jelen lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése