100

Amikor a húgom kétnaponta azért is tuti ír vagy hív, hogy megkérdezze, mikor megyek edzeni, mert jönne velem, akkor boldog vagyok és büszke.

Amikor morcos lesz, hogy nem tudtam visszajelezni neki, ezért fogja magát és elmegy egyedül, majd én épp akkor lépek be az öltözőbe, mikor ő végzett és levegőt alig kapva mosolyog rám, akkor is boldog vagyok és büszke.

Amikor a kollégám elmeséli, hogy elkezdett járni edzeni, és én mondom neki, hogy ha pici közöm is van hozzá, akkor én boldog vagyok, majd erre mosolyogva azt feleli "Igen, van ám, mert…", akkor boldog vagyok és büszke.

Amikor egy másik kollégám azzal fogad, hogy "Büszke lehetsz rám, mert elmentem megnézni ezt a termet.", akkor is boldog vagyok és büszke.

Amikor egy régi ismerős azt mondja, hogy jó volt olvasni a blogot, mert annyi ismerős dologra talált benne, és talán lendületet is kapott, akkor boldog vagyok és büszke.

Amikor a kisfiam azt mondja, hogy "Anya, kicsit izmos vagy" és elmondja, hogy majd igazából ő is olyan erős és izmos akar majd lenni, mint W, na azért akkor is boldog vagyok és büszke.

Amikor W azt mondja, hogy "Kicsim szépen alakulsz", természetesen akkor is boldog vagyok és büszke.

Boldog vagyok és büszke, büszke magamra és mindazokra a környezetemben, akik "megmozdultak".

Mindez pedig abból fakad, hogy találtam valamit, amit örömmel és lekesedéssel csinálok.

Most komolyan, nem megéri?