testkép

Még a blog legelső posztjai között írtam az egyikben, hogy a tuti a testépítők midegyikében lakik belül valahol egy hiú kislány, aki illeg billeg a tükör előtt és még az utcára való kilépés előtt talán a mosolyát is ellenőrzi. Tartozom azt hiszem egy vallomással: bennem is ott lakik ez a bizonyos hiú kislány. A párhuzam nem úgy értendő, hogy mivel én is testépítő lennék, ezért… Senkit nem akarok megsérteni azzal, hogy ilyesmit mondok magamra, egész egyszerűen csak annyit akarok ezzel, hogy én sem vagyok más. Szóval ott van a lányka, de az a nagy büdös helyzet, hogy ő már rég nem a gonosz láthatatlan barátom, hanem motivátorom, harcostársam. Ő az a belső viszketés, aki miatt már én is mondom magamnak edzés közben, hogy még kell az a 2 ismétlés, mert magam mi a francért csapnám be?

Amikor szóba kerül, mi a célom az edzéssel, alapvetően 3 dolgot szoktam mondani, de az egyik szégyellősen mindig a végére kerül, szóval a sor valahogy így alakul: példát akarok mutatni a gyerekeimnek, erősebb és egészségesebb akarok lenni és természetesen formásabb (értsd: kibaszott jó testet akarok).

Egy anyukákból álló fb csoportban (nem arctalan tömeg, 5 éve összetartó csapat) feltettem nekik a kérdést, hogy menyire befolyásolja az önmagukal való viszonyukat, saját megítélésüket a saját testképük. Voltak egyszerű, egy szavas válaszok és hosszabb monológok is (nagyon jó volt, hogy gondolkodni kezdtek sokan), de ha röviden össze akarnám foglalni a választ, akkor az nagyjából ennyi lenne: nagyon. Elárulom: az enyémet is. Épp ezért a saját megelégedésemért dolgozom - mert ha már lemegyek a terembe és mozgok, a példa megvan, ok, nyilván az egészségemért is többet teszek ezzel, mint seggmeresztéssel, de az igazán nagy elégedettséget - rövid távon - az a változás hozza, amit már a tükörben is látok. (Nyilván majd ha a gyerekek nagyobbak lesznek, akkor őket is magunk mellé vesszük, és négyen bámulunk majd a tükörbe, csak úgy a saját megelégedésünkre.)

Ami azonban a testképem illet nem rendelkezem irracionális vágyakkal: nem forgolódom álmatlanul a ferde ujjaim miatt, azt is elfogadtam, hogy a lábaim formájában is mindig ott lesz az az enyhe sóhajtás (O!), a törés miatt örökre kiálló jobb kulcsontom már a védjegyem és ami még ennél is fontosabb nekem: szeretem a striáimat. Nem nézek rájuk ferde szemmel, sőt, büszkeséggel töltenek el, azt üzenik nekem, hogy az anyaság nem akadály, hanem erő és lendület. Dolgokat nem azért nem tudok megcsinálni, mert anya lettem, hanem épp azért teszem őket még nagyobb lendülettel és meggyőződéssel, mert anya vagyok.

Nekem gyerekeim vannak, nem kifogásaim...

Kaja, kaja, kajaaaaa

Épp ma mondtam reggel W-nek, hogy már el sem tudom képzelni, hogy kívülről nézzem ezt az egészet, hogy ne folyjak bele, ne érezzem, miről beszél, mi ez a szenvedély. Megfertőződtem.

Visszaolvastam magam kíváncsiságból és jól esik látni a fejlődésem. 

Egy dolgot pl. nagyon fontos leszögeznem: kezdem érezni a kaja szentségét (csodás 50 dkg ma marhám salátával, ójajj) és már simán megjegyzem, hogy mennyi rizst kell főzzek W-nek. Most főleg, mert ez manapság jellemzően 0. Nem, nincs teljesen 0 CH-n, de próbál egy alacsony szintet tartani, így általában nem visz rizst magával.

És én? Én, a korábban sose reggelizős csaj a reggeli zabos turmix nélkül szinte fél ember vagyok csak (lásd ma, vakarom a falat, CH eddig nulla, mert a reggelim otthon maradt...) és képes vagyok előre kimért mennyiséget enni, az utolsó morzsáig is. Szóval ma: az 50 deka marhahús felét már becsókoltam és alig bírom hogy ne faljam fel mindet, olyan éhes vagyok (piszok éhes nő, piszok finom kaja, piszok nagy kísértés...).

Az elmúlt 2 év átformált egészen, kezdem az anyaságot, ezt az egész életformát és szerepek halmazát másképp megélni - kívül, belül egyaránt.

Viszont továbbra is problémám van az ivással... Nem elég :(

változtass...

Egyesek szerint ez veszélyes kijelentés, konformistává és elfogadóvá tesz ez a fajta szemlélet. Azért megéri elgondolkodni rajta...

Nyers: Ha nem szeretsz valamit, változtasd meg. Ha nem tudod megváltoztatni, gondolj rá másképp.

Lábjegyzet: Elég sarkosan gondolkodom, bizonyos esetekben a B megoldásig való eljutást gyengeségnek tekintem...

én-ön-mi

Sokat gondolok mostanában a célokra, a céljaimra, rövidebb és hosszabb távon. Jó részük - első sorban a rövideket tekintve - dinamikus, de ami a hosszabbakat illeti, ott azért már egyre tisztábban látok, legyen szó egzisztenciális vagy egyéb emberi dolgokról, vagy akár az edzésről.

Van egy gondolat, ami egész új, de annál jobban pezsdít, és mivel még W-nek is csak szemlesütve tudtam elmondani, így most leírva a világba kiáltom, hogy valójában én nagyon szeretnék példa lenni, segítség, támasz. Nem vagyok vezető alkat így nem amolyan emberek fölé emelkedő formában, hanem csak úgy diszkréten - valahogy kitűnni a tömegből de úgy, hogy közben annak a része maradok. W már korábban megfogalmazta ezt, de akkor - én, az "elidegenített és közönyös" városi lány - még nem értettem ezt. Most viszont már határozottan tudom, hogy akarok adni, hogy kaphassak. 

Egészséges önzés ez, hiszen első sorban a magam jólétéért teszem - jön mondjuk ugye ehhez az a kicsit sem elhanyagolható extra, hogy ha én OK vagyok, akkor abból a környezetem is profitál.

Összességében be kell látni és el kell fogadni, hogy rengeteg dolgot az ember - akár anyaként is felvállalom így ezt, a szerepeim ezen részét is tekintve - önzésből tesz, de ez bizony gyakran rohadt felemelő érzés.

Találkoztam már olyannal, aki szinte azt sugallta, hogy az edzésre fordított időt - legyen szó rólam vagy W-ről - a családtól vesszük el. Nos: önmagunkon dolgozunk, magunkért, kell nekünk, nem mondanánk le róla, ez van - önzőek vagyunk, célunk egy fizikailag is jobb ÉN megalkotása. Ez a fizikailag is jobb ÉN elégedettebb magával, ez az elégedettsége visszahat a lelkére, építi magát és "kerekedik". Két "kerekedő ÉN" egy kapcsolatban pedig extra erő és támogatás - "mizők" is vagyunk így egyúttal. Az önzésünk célokat szül, táplálja a fejlődés iránti vágyunkat, fenntartja a dinamizmust.

Üzenem mindenkinek, hogy a mások által rápakolt felesleges bűntudatot dobja ki a picsába, abból építeni semmit nem lehet.

visszalépés

Amikor az ember keresi az utat és a lehetőségeket, feszegeti a határait, akkor előfordulhat, hogy néha téved vagy túlzásokba esik és úgymond visszalépésre kényszerül.
Na ebből most sport és egyéb területen is jutott nekem.

Ami az edzést illeti: ez egy nagyon banális dolog volt, ami szerintem kb. bárkivel megesik, azaz gondoltam adjunk neki és a Scott-padon olyan súlyt tűztem ki célul, ami csupán a csuklóm tönkretételére lett volna alkalmas, másra nem (értsd: kb. meg tudtam mozdítani és annyi :-)). Kinevettem magam, visszavettem és csináltam úgy - legközelebb megpróbálom újra.

Aztán ami az egyéb területet illeti: azt hiszem nem jól értékeltem a dolgokat és félreértelmeztem egy találkozást, szakmai jelentőséget tulajdonítottam neki és majdnem elindultam egy irányba, ami nem az enyém lett volna. Aztán még időben jött a felismerés és "kiszálltam". Rájöttem, hogy ezek az emberek nem szakmai okokból kerültek az életembe - helyük van, de nem ezért.
Rohadt jó érzés merni elengedni, felismerni, hogy ez így nem jó, mert piszok sok későbbi felesleges frusztrációtól, csalódástól kíméltem meg magam.

Mindennek oka van.

A visszalépés az esetek jelentős részében rohadtul nem egyenlő a kudarccal, mert baszki, előtte már elindultál és valami pluszt kaptál mindenképp...
#sosetoporgoktöbbetinkábbeleseksokszor

már megint a határok...

Őszintén szólva semmi gondom azzal, ha egyedül megyek edzeni, sőt, ez a megszokott és normális alapállapot, de - és talán épp ezért - szeretem a közös edzéseknek az esemény jellegét. Szentimentális típus vagyok, de ezzel is az összetartozás egy szintjét élem meg, miközben a külön edzeni járás lehetőségét nem áldoznám fel teljesen. (Az az "ÉN-időm".)Kettős dolog ez: szeretek vezetve lenni és ugyanakkor szeretem, hogy már nem kell minden pillanatban "fogni a kezem"; szóval W figyeli amit csinálok, de már nem nagyon szól bele, ha mégis, azt csak azért teszi jellemzően, hogy még többet kihozzon belőlem. Az elmúlt napokban W szüleinél voltunk és így kétszer is együtt mentünk, ez a két alkalom pedig újra azt bizonyította a számomra, hogy több van bennem, mint amit egyedül ki tudok, ki merek hozni.

Előre szóltam, ugye, hogy már mélyítem a témákat lassan? Hát nesze...

Az utóbbi időben egyre gyakrabban kapom magam elemzésen: egyre többet figyelem az apróságokat, nagyobb bennem az igény a mélyebb, elsőre nem látható tartalmak feltárására, keresem az összefüggéseket, a feltehető kérdéseket. Rájöttem (tudtam én, csak nem sejtettem, ugye...) arra is, hogy az életben - csak úgy, mint az edzésben - igazi eredményeket akkor fogok tudni elérni, ha el merem hagyni a komfortzónámat. Te mernéd, vagy megteszed?
Ami engem illet: amíg a gyomrom ökölbe attól, hogy a 80 kilóra a lábtolón még rátesz W 30-at és szinte azt érzem, hogy sírni tudnék, hogy miért nem érzi, hogy nem fog menni és aztán mégis, addig mire számítok? Milyen az, hogy Ő még jobban bízik bennem, mint én magamban? Egyfelől fantasztikus érzés más beléd vetett hite, főleg ha az életed párja, de azért elgondolkodtató... Azért csak jobb lenne magamnak feltenni a súlyt és a helyzet az, hogy eztán meg is fogom tenni - de akkor ugye kell egy újabb kihívás, mert ez már megint csak határon belüli mozgás lesz majd.
Aztán most valahogy ezt a szemléletet a hétköznapjaimba is igyekszem becsempészni. (fb challange lesz belőle még a végén :-))

Szeretném, ha a gyerekeinknek ezt a szemléletet már hamar át tudnánk adni és nem felismerniük kéne ezt, hanem ebben nőnének fel. Rajtunk áll, tudom...

Reggeli

Ha 6.40-kor kelsz fel és így nyilván csak eztán kelted a gyerekeket, majd viszed őket gyorsan oviba, bölcsibe, akkor két dolog szinte teljesen biztos: nem érsz be 8-ra dolgozni és nem fogsz leülni reggelizni.

Hát ha nem is épp a legideálisabb módon, de legalább a probléma egyik részét megoldottam...

pici belőlem

Valahogy a teremben a csütörtök este egy pangós időszak - ezt most ki is használtam :-) Félrevonultam és elkészült életem első néhány termen belüli selfie-je. Vagy egy ilyen "húzzuk egymást kismamik" fogyis, fitt témás csoportunk, na oda akartam feldobni, hogy megmutassam, a 40 fok se tarthat vissza az edzéstől, max viccesen beleizzadok a göncömbe. A képek minősége messze zseniális: kar-far (by W :-)) nap volt, úgy remegett a kezem, hogy csak na… Nade akkor bebököm ide is, íme az első kép rólam a blogban :D

Ilyen piszok melegben még a kifogások is elolvadnak… ;-) 

kép update: hát még a törölközőm, a fenekem, hátam alatt :)

ép test, ép lélek

Valahogy olyan könnyen kritizálunk - magunkat és másokat is. Mi a helyzet a dícséretekel?

Engem egy időben rendesen szégyenkezés töltött el szinte, ha magamról valami jót mondtam - ez megint sokat elárulhat az énképemről - ellenben az nem volt nehéz, hogy azt soroljam, mi nem tetszik. Mostanra ez már erősen megváltozott, egyre könnyebben "dícsérem meg"magam, legyen szó a testem alakulásáról, vagy akár a személyiségemről. 

Mindez magával hozza a negítavumok reálisabb meglátását is, a kritikák könnyebb elfogadását. 

Őszintén szólva 3 év alatt nagyon anya lettem fejben, picit alárendeltem magam ennek a szerepnek, nem mert bárki így akarta, hanem mert ezt hittem jónak. Most azon dolgozok, hogy meglegyen az a bizonyos egyensúly. A jó az, hogy ez nem egy kétségbeesett kutakodás, hanem harcos, de boldogsággal kikövezett keresés, út. Engem állatira feldob ez az egész! Önmagamért teszem, de azért nagyon jó látni, hogy hat ez a környezetemre, boldoggá tesz W büszkesége, hogy látja megint bennem azt, amivel bő 7 éve lenyűgöztem, sőt, megkockáztatom: többet is.

És amikor erre halad az ember, akkor jönnek olyan üzenetek, amik segítenek építkezni, mint például egy mai: "Gyönyörű vagy, csak húzd ki magad és szeresd magad!!! Itt az ideje ;)"

Tisztelettel jelentem, mindkettővel haladok. Jól haladok :-)

mutasd, mid van!

Életem első olyan időszakát élem, mikor nem érzem kellemetlenül magam rövidgatyában nyáron. Jó, amikor nem érzem magam minden pillanatban kellemetlenül az utcán rövidgatyában. 

Tegnap elmentem nőcis nyári göncöt vásárolni és úgy alakult, hogy rövid darabok akadtak horogra. Aztán itthon elbizonytalanodtam, hogy vajon 32 évesen az ember lánya felvehet-e még ilyet. Úgy döntöttem, hogy igen, a válasz pedig épp fentebb van: azt hiszem, 17-18 évesen pl. csöppet nem volt olyan testem, amire büszke lehettem volna. Most alakul, ráadásul hőség van - mikor legyek lazább, ha nem most? (Ok, az egyik szoknya, az nyilván nem kompatibilis a gyerekprogramokkal :D)

Kezdem szeretni magam, a szó nem narcisztikus értelmében - de persze ez se valami olyan dolog, ami az ember ölébe hullik. Dolgozom.

Az meg csak az extra, mikor W megkérdezi, hogy "Őőő, te láttad már magad ebben hátulról?". 

Nem kedveseim, se a 30 átlépése, se a gyerekvállalás nem indok az elsatnyulásra… Szeresd magad, tegyél magadért!

néhány pohár fehér

Az egyik jó tulajdonsága az ízesítetlen fehérjének, hogy például isteni haboskávét lehet belőle készíteni.

Ez ma reggel az erkélyen fogyott el úgy kb. 1 liter víz elfogyasztása után. Sejthető, hogy nem vagyunk egy piás család, de azért ritkán megkívánunk egy pohár száraz fehéret. Na tegnap lett az kettő (!) is,  minek következtében vidám-boldog beszélgetésünk szürreális szófolyammá alakult,olyanná, ami után ma is megy az üzenetváltásainkban, az "Ú, na az azért érdekes gondolat volt, hogy…"
Szóval italozós tekintetben igen edzetlenek vagyunk és ez ennyiben is marad. Reggel megnéztem: még félig van a 7,5 decis üveg, tehát igazán vad tivornyát csaptunk vagy 3-4 deci bor közös elfogyasztásával.
Amúgy tegnap egy fantasztikus találkozás után, vigyorogva, feltöltődve tartottam hazafelé, alig várva, hogy mesélhessek W-nek, és akkor eszembe jutott egy a napokban elhangzott kósza félmondat bizonyos hűs chardonnay-val kapcsolatban. A gondolatot tett követte és épp a fentebb említett gyakoriság miatt nem voltam fukar, de szerencsére jól is választottam.
W 5kor edzeni ment, én meg kávézni.

A világmegváltás dehidratál...

mit akar a gyermek...

Erre igazán nincsenek szavak, ezt csak a példa és az élmények tehetik. Nem, amit leírok, nem véletlen, és szó nincs arról, hogy mindig mást mond… 

Beni ha megkérdezzük, szeretne-e kertes házban lakni, mindig azt mondja, hogy igen, nagyon. 
Két dolog van, amit hozzá szokott tenni:
- "az nagyon jó lenne, mert akor ültethetnénk paprikát, paradicsomot és fűszereket" (vidéki élmények nyomán),
- "akkor csinálhatnánk olyat, hogy (és mutat ekkor 2 függőleges vonalat a levegőbe) így egy rúd meg így mellé egy, aztán a tetejére is egy, és akkor azon tudnék csimpaszkodni meg húzóckodni

Aztán a palacsinta. A napokban 2 alkalommal gyártotam drága szemetet, fene se érti hogyan - palacsintának indult, kidobott kókuszlisztes massza lett belőle. Ő kérte, sajnáltam, de valahogy az égiek nem akarták, hogy akkor összejöjjön. Beni látva a kudarcot rámnézett, és azt mondta: de anya, hiszen ahhoz nem kell más, csak egy bögre zabliszt, egy tojás, víz meg tej…

Mondtam már ugye, hogy szeretnék gyermekien tiszta képvilágot és gondolatokat?

és megmondja...

"A combfeszítődnek meg adjál sokat, mert az tényleg…"

Ha esetleg kérdés merülne fel, hogy olvassa-e a blogot.

selfbuilding

Igazából az utóbbi időszakban a "testépítés" (szinte belepirulok, hogy ezt írom, de végső soron csak erről van szó) mellett önmagam, a személyiségem, egy teljesebben "én" felé való út építése is fontossá vált számomra. Hosszú idő után újra haladok valamerre, nem toporgok - a zöld személyiségbe mosódik bele a piros és érzem, hogy egyre nagyobb területet követel.
Tudom, érzem, hogy önmagam kiteljesítésével hozhatom ki magamból a maximumot mint nő, mint társ és egyáltalán nem utolsó sorban mint anya. Építem a testem és a lelkem, mérlegelek és lépek, figyelem a feladatokat és tanulok a történésekből. 

Elindultam a sárga köves úton, a végén pedig a varázslat nem átverés, nem illúzió. Minden önmagába zárul: én vagyok az utas, az út és a cél. Teszem mindezt önmagamért, önmagamon keresztül pedig közvetve a környezetemért.

Ez főleg megéri...

nothing, but hard work

Talán volt már erről szó, de igazából tegnap döbbentem rá, hogy ez a blog már rég nem az, aminek indult, ami a leírásban szerepelt. Amikor írni kezdtem, csak szemlélő voltam, lestem, de nem értettem és csak később vonódtam be.

Miért nem előbb… Elmúltam 30 és már szültem 2 gyereket, mikor hozzáfogtam - ezt talán már írtam: a szülések után szépen formálódott vissza  testem, azt éreztem, innentől magamért is kell tennem és akkor elkezdtem. A nagyobbik húgom most 20 és már lassan mondhatni rendszeresen lejár a terembe, hol velem, hol egy ismerősével. Büszke vagyok rá, és elmondtam már neki is, bárcsak én is így csináltam volna. Bárcsak - de már mindegy, így alakult, ebből kell kihozni a legtöbbet.
Csinálom - erősödöm, formálódom.

Miért? Első sorban magamért. De persze van benne hiúság is, szoktam mondani, azért az jó lenne, ha már ha idegenek rámnéznek is észrevennék, hogy jártam már edzőteremben. W azt mondja, azért erre van már esély - ügyes diplomata. Azért ő maga szóvá teszi a változást, és provokál, próbál rávezetni arra, hogy reálisan lássam magam, de közben tanít arra is, hogy az elégedetelenség ebben normális, fogadjam el, mint hajtóerőt.
Néha van rá mód, hogy együtt jussunk el edzeni, pl. tegnap. Van, hogy csak elkísér és segít - és olyankor nagyon kemény velem, de ez így jó, de ez a tegnapi edzés volt úgy igazán, épp csak együtt mentünk le. Szeretem nézni, szeretem látni benne ezt a fajta erőt, szeretem edzés végén az arcán azt az elégedett félmosolyt és szeretem azt az érzést, hogy vadulok érte, hogy ránézek s felfalnám szemmel ilyenkor…

Mindezek ellenére nem, nem valami megfelelési kényszer miatt csinálom, nem, nem helyezett rám soha nyomást, hogy csináljam - de erőt ad nekem, tanácsot, segít és piszkál. Szóval támogat, amiben tud. Szerencsés vagyok - és ezt mások is mondják. Ő meg azt, hogy büszke rám - ezért is. Megéri.

a komfortzóna elhagyása

A heti 3 edzés megy és megoldható, megszoktam - legyen 4. Megvolt. Megy ez simán, csak elszántság - és persze megfelelő támogatás ;-) - kérdése. Eléggé rákattantam megint szerencsére, életemben először még a kaja is inkább stimmel, mint nem. 
Jó az az érzés, mikor hajnalban elindul W és már nem "gépnek" tekintem, hanem tudom, mi az a szenvedély, ami fűti, árétzem, mikor megüzeni délelőtt, hogy ez egy jó edzés volt. És igen, én is elmesélem neki mindig, mi volt, szeretem elmodani a sikereim és beszámolok a nehézségeimről

Az utóbbi időben elmélyült, már-már szenvedélyessé vált a kapcsolatom a lábtolóval. Az egész egy nagyon meleg nyári délutánon Martfűn kezdődött. W-vel edzettünk együtt, mint ott midig, és szépen pakoltam a súlyokat, hogy meglegyen a kényelmes 50 kiló, aztán gondoltam áhh, nagyon meleg van, legyen csak 40. Elkezdtem, alig ment, ledöbbentem, hogy ennyire gyenge egyszerűen nem lehetek. Aztán a második sorozat közben csak nézem a tárcsákat és rámfagyott a vigyor: nem tudom, hogy sikerült, de a 40 kiló az bizony 80 volt. Ott és akkor nagyot bizonyítottam magamnak és kiléptem a komfortzónámból. Nincs visszaút! Egyre könnyebben megy, haladok szépne felfelé, de ez azért mindig komoly harc nekem - nem tagadom, ezt látni és hallani is lehet. Szóval megdöbbentő, hogy valakinek épp eközben jut eszébe beszélgetést kezdeményezni velem, de ez is megvolt. Jópofa "Ogre" (most halottam, muszáj elsütni) megkérdi, hogy kell-e még nekem súly, vagy viheti… A feltételezés jól esett, de végül csak engedtem neki. Aztán gondolta akkor beszélgessünk - válaszolni mondjuk tudtam (helyeslő nyögés és hümmögés pl.), kérdezni semmit. Lehet, neki erre volt szüksége és akkor hurrá, valakinek adtam valami jót.

Szóval dolgozom, a kérdés csak az, hogy alapból hátrányból indultam, és azért vannak még mindig veszettül csirke lábaim, vagy csak sokat akarnék? Ok, mondjuk ne legyek telhetetlen, ha már állítólag genetikailag szerencsés vagyok a seggemmel és vádlimmal 

Cica ezt a farmert amúgy hogy tudod felvenni? Nehezen kicsim, nehezen… Ő, segítennél lehúzni?

Szabi után

5.30. W fél órája elment, már a lábát öli a teremben. Csibénk fél 5 körül bepisilt majd nyilván a húgyszagú ágyából átkéreckedett hozzánk, mosolyogva bújt és elaludt. Most a konyhában állva hallgatom, ahogy álmában dumál. Ő könnyebben fel fog kelni, a bátyja lesz a keményebb menet - mint minden hétköznap reggel. A napi ellátmányom összerakva, hajmosás, gyerekkeltés, két hét szabi után első munkanap. Szinte fáj...

A lábam meg tényleg. Ez az a fajta izomláz, mikor kisfiam átöleli a lábam és megszorít, én meg nem a meghatottságtól sírok... Este váll ;)