Ünnep

Megadtuk a módját: kapott a szív, a lélek és agxomor. Csodás pillanatok, volt sok öröm, boldogság. És kaja... Nagyikat, dédit ilyenkor nem sértünk meg, így önfeláldozó módon mindent megettünk, amit kínáltak. Nem, "táplálkozásnácik" nem vagyunk, azért becsúszik néha szénhidrátokban és zsírban gazdag cucc is, mondjuk úgy, családi ünnepek alkalmával, de ezt általában nem is viseli jól az én emésztőrendszerem: puffadok, fáj itt-ott és még richtetes dobozunk sincs otthon, se pocak joghurt. Komolyra véve: semmi extra cuccot nem tolok az állapotok helyreállítása céljából, egész egyszerűen visszaállítjuk a normál rendet: már nagyon vágyom csirkére és salátára. Szerencsènk volt egy most vasárnap is nyitva tartó nagyáruházzal: a vágyott vacsora alapanyagaival tartunk épp haza. Ma kis regenerálódás még, holnap meg végre edzés. 

Tudni kell néha lazítani a gyeplőn, jó dolog az, csak számolj a következményekkel. Miután lassan 2 hete nem voltam teremben betegség és ünnepek miatt, tartok tőle, az erőm nem lesz a régi, nade ez van, adott egy kis cél :)

betegség, tudd: gyűlöllek!

Én nem voltam egy beteges alkat, a gyerekek előtt 4 évig lázas se voltam, mondták, készüljek, mert ha közösségbe kerülnek, szépen hazahoznak mindent. Gondoltam persze, hozhatják, mert az én acélos immunrendszerem mindent kibír. Tévedtem.

Anyaként -sőt, szülőként - edzeni járni, vagy bármi magunkról szóló programot beiktatni nem mindig egyszerű, így fokozott tud lenni az elkeseredés, ha minden körülmény jól alakul, aztán valami hülye kór közbeszól.

Az érzés, mikor valami elképesztő módon vágynál edzeni, de napok óta lappang benned valami... Rémes. Ez a helyzet most velem. Már ott tartottam, mit nekem fajó torok, én komolyan lemegyek, mert állatira hiányzik, egyszer voltam a héten - de nyert a józan ész. W józan esze.

Elkeseredtem, az járt a fejemben, így megint jön egy törés, hogy így semmire nem jutok, aztán jöttek az észérvek, hogy jó, most lemegyek, erőm nem teljes, ráadásul még az esély is megvan, hogy aztán még szarabbul leszek. Nem copyzok most, de érdemes utána olvasni, mi is az a kortizol hogy és mit tesz ilyenkor velünk, azaz hogy hat. 

Szóval maradtam a fenekemen, a jó döntés okozta örömet erőltetem. Közben persze azon gondolkodom, hogy és mivel pótoljam a kimaradt edzéseket majd utólag, azaz miben leszek harapósabb.

Azért a bűntudat lekűzdésére és a mozgás élményéért egy kis itthoni hasazás csak kell és lehet addig is olvasgatni, új dolgokat tanulni - pl. rágyúrni jobban a következő hát edzésre fejben;) 

Ja igen, ha sportolsz és beteg leszel kaphatod ám a kaján vigyort, hogy nesze, pedig te egészségesen élsz, és mégis. Csak mosolyogj - vagy ha bevállalós vagy mondd oda, "A picsába, igazad van, hagyom is a francba az egészet...";)

Ma megint tanultam kicsit arról, hogy edzeni jó, de nem minden áron és minden helyzetben.

A torkom meg csak egyre jobban fáj...

az anyaság és én

Engedtessék meg...

Húszas éveim elején valahogy úgy hittem, én arra vagyok teremtve, hogy anya legyek, nekem ez a küldetésem és minden félrement kapcsolat, felesleges flört csak az aggodalmat táplálta bennem, hogy egyre távolabb vagyok ettől.
Aztán nagyszerű dolog történt velem: megtaláltam a társam és anya lettem. Valóra vált, amit még kamaszként megálmodtam: lett 30 éves korom előtt egy csodás fiam és egy varázslatos kislányom. Jött azonban a felismerés, hogy hiába ez a csodás szerep, ahhoz, hogy anyaként teljes tudjak lenni, el kell fogadnom, hogy nem kizárólag anya vagyok, ha csak az akarnék lenni, esélyem nem lenne, hogy csak minimálisan is megközelítsem azt az ideát, azt az "ÉN"-t, ami vágyom lenni.
Ez a blog hosszan taglalja ezt az utat, az én utam és a "felismerést" és én épp azt szeretném minden édesanyával megértetni, hogy csodálatosak és nagyszerűek, de a nő nem "hal meg", mikor anyává válik... A nő legcsodásabb, de nem egyetlen szerepe az anyaság; kellenek legyenek más, merem állítani önös céljai, hogy teljesen, kiegyensúlyozott és igazán boldog, gyermekeit sok-sok szeretettel és kevés frusztrációval nevelő édesanyává válhasson. Van, akinek ez adottság, van, akinek ezért dolgozni kell, én ez utóbbi csoportba tartozom, és cseppet nem érzem, hogy szégyellnem kell magam azért, mert nem az anyai léten túl vannak további vágyaim... Tovább megyek: a férjem, párom, szerelmem sem várja ezt tőlem, minthogy én sem várom tőle, hogy az apaság legyen neki a minden.
Én azóta vagyok teljesebb, válok egyre inkább önmagammá, mióta ezt elfogadtam, szóval cseppet nem tolerálom azt a fajta elnyomó, "tudja az asszony hol van a helye" szemléletet, amit az elmúlt napokban legalább kétszer a "magasabb" média az arcunkba dörrentett.

Anya vagyok, aki vágyik napról napra több lenni, nem csak anyaként - és ezt nem szégyelli.

Mi a te sztorid?

Én az a lány voltam, aki mindig csak kegyelemből kapott esetleg ötöst tesiből, hogy ne rontsa le a szép bizim, később már azért sem. 

Aki épp annyira érezte magát kövérnek, hogy rém megalázó volt számára az örökölt tornadresszben ugrálni, főleg kilógó bugyival... 

Aki a gimiben egy szekrényes gyakorlatnál konkrétan majdnem nyakát törte. 

Aki rosszul volt a magasugró léc látványától is. 

Akinek kötélmászásból a legjobb jegye hármas volt, és ezt is egy egész osztály drukkolta ki nekem gúnyosan.

Aki 15 évesen már előbb lógott ki zugbagózni testnevelés órán, mintsem valami mozgásszerűt csinált volna.

Akinek a tesitanára a második legkövérebb volt a tanári kar képzeletbeli rangsorában.

Egy voltam azok közül a diákok közül, akiknek a testnevelés óra az állandó kudarcoktól való rettegést hozta, akinek szinte teljesen elvették a kedvét a testmozgástól. 

Azt sulykolták belénk, hogy valami általános mérce szerint megadott szintnek meg kell feleljünk, mert ha nem, akkor a teljesítményünk jó esetben is csak hármas... Sose magunkhoz mértek, mindig a többiekhez vagy a "jóégtudjaki" által megszabott mércéhez.

Elmúltam 30, mire eljött a változás és örömem kezdtem lelni egyfajta mozgásformában, ami esetemben épp a súlyzós edzés. Most ebben a posztban látszólag ellentmondok magamnak, hiszen részben a körülményeket is hibáztatom, de úgy hiszem, diákként a tanárok és az iskola tudat- és életmódformáló hatása normális. Joggal várhattam volna mást, többet - joggal várok majd a gyermekeim számára mást, többet. De persze alapból más helyzetből indulnak, mert az én szüleim számára a testmozgás cseppet sem bírt jelentőséggel, lévén pl. anyám még nálam is nagyobb traumákat élt meg testnevelés címén.

Szóval most hamarosan 33 vagyok, 2 gyerekkel és építgetem a testem - ebben semmi új nincs annak, aki olvas. Igényel ez az egész persze némi áldozatot és annál is több szervezést, de minden pillanata megéri, valahogy megtérül.

Nem nagyon jut eszébe bárkinek azt mondani, hogy "könnyű neked, mert…", de két  dolog azért van, amit szóvá szoktak tenni: szerencsés az alkatom és szerencsés vagyok, hogy ilyen társam van, aki mindebben segít és támogat. Az elsőről izmosan megvan a véleményem, de a második felét sem szerencsének tekintem. Nekem ez áldás, olyan áldás, amiért soha nem lehetek elég hálás, de amiért nap mint nap sokat dolgozom. Nem vagyok híján a köszönetnek, szeretem szóvá tenni a hálám és boldogságom - hiszen ez is megosztva ér igazán sokat, mint annyi minden más az életben.

Én az a nő, az a büszke anya és feleség vagyok, aki harmincon túl lépett rá a kiteljesedés és valódi boldogság felé vezető útra és már most tudja, sosem ér a végére. Jobban érzem magam a bőrömben, mint valaha és ez is csak azért van, mert rájöttem, mit és hogyan kell tennem magamért.

Ez az én sztorim, a fejlődésem története, ahol napról napra születik egy Anya2.0, egy valamiben jobb változat.

A gyerekeim sztorijának az elején pedig mint felelős szerkesztő akarok jelen lenni. 

miért

Bárhogy és bármiért, de az ember időről időre felteszi magának a kérdést: Miért? Jó, nem általánosítok, talán vannak olyan hihetetlen ösztönlények, akik csak kérdés nélkül mennek előre, de én nem ilyen vagyok. Kellenek kérdések és válaszok, okok és célok.

Célok. Döbbenetes volt, mikor egy közösségben ezt felhoztam, mint témát, vagy ha úgy tetszik, kérdést és volt, aki azt mondta, hogy neki olyan nincs, mert minek - hosszasan ecsetelte, miért szar ez a világ, miért felesleges itt bármi. Azt még el tudom fogadni - voltam így, előfordul -, hogy rövidebb időkre az ember célt veszít, vagy nem tudja megmondani, épp mi hajtja, de azt, hogy valaki meg is fogalmazza, hogy felesleges célt állítani, na az számomra elfogadhatatlan. Nem közeli ismerősöm az illető, így ráhagytam, de én nem tudtam túllépni rajta, gondolkodni kezdtem. Mire jutottam? A legfontosabb, hogy nem a világ tesz minket, hanem mi a világot: rohadtul tudok azért haragudni, mikor valaki mindenért a körülményeit hibáztatja. Nem lehet az ember soha annyira öreg, beteg, szegény, elkeseredett vagy bármi, hogy ne tudjon valami célt megfogalmazni.

Van egy tippem, ami kiindulásnak jó, akár Coelho-féle bullshit generátor is dobhatta volna, de szerintem működik: ha az ember úgy kel reggel, hogy csak hangyafasznyival jobb akar lenni a tegnapinál, az már valami. Önmagában a fejlődés lehet a cél és nagyon komoly próbatétel már sokaknak eddig a felismerésig is eljutni - amint azonban ez megvan, onnantól még a szar dolgokat is másképp tudod kezelni.
Mióta tudatosan próbálok így építkezni, sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, és kb azóta él bennem a vágy, hogy ezt másokkal is megosszam.
 

Igen, terembe is úgy megyek le, hogy most jobb leszek a legutóbbinál - aztán ha összerogyok a Hack-guggoló alatt, akkor jól kiröhögöm magam, és elfogadom, most problémakezelésben kellett fejlődnöm :-)

Upgrade yourself

szűk...

Szűk az ing, a nyáron vett szerelmetes blézerembe is alig férek bele. Hát akkor végül csak történik végre valami a hátam tájékán :) Na de nem csak ott...

Millió dolog jár egyszerre a fejemben - legkevésbé épp a munka, amivel foglalkoznom kéne "nyolctólnégyig" - egyre többet gondolok arra, hogy fognám a családot és valami nyugodt, természetes környezetben elvonulnánk a világtól, csak ötletelnénk, játszanánk, írnánk, és feltöltődve visszatérnénk. Aztán rájövök, hogy ez az őrült tettvágy, ami mostanában bennünk van ez ott nem lehetne levezethető/kielégíthető, és ezen itt vigyorgok magamban, mert végre túlléptem talán a tötymörgésen és elindultam valamerre. Tervezek és napokon belül bele is vágok valami olyanba, ami első körben jó móka lesz majd, aztán kitartással és tudatos építkezéssel, rengeteg befektetett munkával akár sokkal több is. Ami rohadtul felbosszant, az az, ha valami megoldásra váró feladat napokig beszorul a fejembe és gátol a haladásban (talán egy ilyen most pipa) és a tény, hogy ami kell a haladásomhoz, azt nem tudom én mind egyedül megoldani

Mindeközben W is tervez, és napokon belül... Sok az összemosolygás, a piszkálódás, van elbizonytalanodás, de hajtjuk egymást. Jó, ő engem tuti, de az legalább biztos, hogy én sem hátráltatom :D Tegnap arra gondoltam, le kéne szokni az alvásról, annyival előrébb lennék úgy...

Végre kikukucskálok abból a hülye dobozból és kezdek rájönni, hogy mit szeretnék igazán... Hát lássuk!