stressz

Amikor ezt megláttam, - drága csapattársam ma reggel nem volt rest ezt  megosztani az üzenőfalamon - nem szállt meg a nyugalom egy cseppet sem. W mondta, egyszer lehet ő is kipróbálná. Persze amikor kérdeztem, hogy esetleg most gondolná-e, a válasz egy diplomatikus "Nem" volt. Neki elég lesz "nézni" (már amit lehet), meg lazítani egy hétvégét a barátokkal - merthogy aztán jól megérdemelt módon vasárnapig haza se jövünk.

Legyünk reálisak: előfordulhat, mozdulni nem bírok majd. 

Akárhogy is, megcsinálom, legfeljebb sétálok végig...

együtt

Ha nem egyedül edzek, hanem W is velem van, valahogy a puszta jelenléte extra erőt ad, így sokszor jóval többet tudok teljesíteni. Persze ez kettős: én is bátrabb vagyok, ugyanakkor ő is komoly elvárásokat támaszt ilyenkor felém, a kettő együtt pedig elég komoly sikerélményeket szül. Szeretem, sőt kérem azt is tőle, hogy kritizáljon, javítson, bár teszi ezt ő magától is. 

Épp ez a két tényező - plusz erő, támogatás és kontrollált munkavégzés - az amiért hiszem, hogy egy személyi edző igen hasznos lehet, de sajnos jelen állás szerint az én kiszámíthatatlanságom miatt fel sem merülhet, hogy ilyen segítséget kérjek. Szóval egyelőre maradok java részt magamban, vagy megyek tesómmal és igyekszem kihozni így is a maximumot.

Ezek a közös edzések rettenetes sokat segítenek abban, hogy elfogadjam, sok esetben többre vagyok képes, mint amit gondolnék. Nem rég írtam, hogy volt egy guggolási kísérletem 60 kilóval, ami már kezdés előtt halott ötletnek bizonyult és el is könyveltem, hogy messze van még az, erre W segítségével összejött a 65 is (vagy 67,5, csuda tudja, mennyi a rögzítőgyűrű - ha így hívják - súlya). Fejben dől el. Mondja ő is mindig, én is tisztában vagyok vele, de gyakorlatban nem mindig sikerül így kezelnem a dolgokat.

Aztán a húzódzkodás. Sokkal jobban szeretem emberi segítséggel csinálni, mint géppel. Szűk fogással már egész jól alakulok, de lógásból még nem megy. Az állvány tegnap foglalt volt, a csigás gép vázán lévőt használtuk, amit viszont nem érek fel. Ő segített - állítása szerint csak "alig" - én pedig derekasan küzdöttem. Fura volt, mert tényleg nagyon keményen odatettem magam és 6-7 darab ha összejött, de valahogy mégis erősnek éreztem magam - ez persze tökéletesen relatív dolog, én ott és akkor magamról így gondoltam.

Kell, kell hogy legyenek ezek az apró sikerek, visznek előre, mint ahogy a hétköznapi dolgokban is igyekszem minden apró eredményt továbbhajtó energiává konvertálni.

És persze kell az is, hogy adott esetben mulasson az ember egy jót magán. Ott van például a felhúzás... Régebben rajongtam érte, de aztán volt egy időszak, amikor egy rosszabb mozdulat után úgy gondoltam, jobb, ha hanyagolom - ez az időszak szerintem lassan fél évet jelent, ha nem többet. Szóval úgy gondoltam, most itt az ideje apránként kezdeni újra. Anno volt 70 kilós gyakorlatom több is, most az üres rúddal bohóckodtam sokat, hogy a mozdulat újra visszajöjjön fejben, aztán tegnap 50 kilóra jónak éreztem már magam. A súly vállalhatónak is tűnt, de nem egyszer csúszott ki a kezemből, mire rájöttem, - vagy W mondta - nem véletlenül csináltam régebben is felemás fogással. Szóval magam diszkrét kinevetése után így csináltam már, és meg is volt az eredménye. Persze azért az mókás volt, mikor odalépett életem párja, felkapta a rudat, csinált néhány bicepszhajlítást és vigyorogva odébbállt. Na ja...

Szóval jó volt, nagyon jól éreztem magam, a dolgot különösen kellemessé tette az is, hogy este fél 9 körül értünk oda a szinte üres terembe. Húgom is velünk volt, de még így is elfértünk :)

A dolog kevésbé kellemes része, hogy a húzódzkodóról való leugrásom tegnap oly csodálatosan sikerült (vacak cipő, telitalpas érkezés), hogy ma reggel alig tudtam a lábamra állni, úgy fájt a lábfejem. Shit happens, így persze megint röhöghetek magamon, meg az újra meg nem történt futáson... 

2 hónap és jajjnekem

jajj, de döcög...

A betegségek nyomán kiestem a szokásos menetből, olyan össze-vissza sikerül lejutni és ez zavar - már csak azért is, mert így van, hogy minimális kedvem sincs elindulni edzeni. Na így volt ez szombaton is, de végül csak megérte, jó kis lábazás kerekedett belőle.

A guggolásnál ott volt az az 50 kilós cél, amit nagy örömemre sikerült elérnem, aztán meg is haladtam, de most leginkább mégis azt mondanám, hogy egyelőre ez a biztos maximumom - normál napokon. Szombaton lenyomtam a magam ki sorozatait a keretben, szépen pakoltam a súlyokat, ott volt a vállamon a 40, gondoltam egy merészet és emeltem egyből 60-ra, vállamra vettem a rudat és már indultam volna, hogy na egy, amikor belém hasított a kép, hogy csattan a vason a súly én meg röhögve ülök a földön, így vissza is tettem azzal a lendülettel, cseréltem a tárcsákat, maradtam az 50nél. 

Egy srác épp az állványon lévő rudakon húzódzkodott a sorozataim között, konkrétan a hátam mögött lévő padon pihenve nézte, hogy guggolok. Nem volt velem az erő, a lábaim remegtek, annyira nem ültem bele, mint szerettem volna, de azért végigcsináltam a sorozatot - és alig hogy feltettem a rudat, már hallom is, hogy ne haragudj, lehet néhány észrevételem? Mivel ezt sikerült azon a nem olyan tolakodó hangon mondania, hát nem haragudtam és molyogva hallgattam végig azokat a tanácsait, amik semmi újdonságot nem jelentettek, amik szerint általában csinálom a dolgokat, de szavai egyértelmüsítették számomra, hogy azért nem csak magam szerint voltam akkor kicsit széjjel… Szóval még visszább, maradt a 40, rúd vissza, hang a hátam mögül: Na, ez jó volt. Köszi :-)

Aztán jött a szokásos program, lábtolón is biztosra mentem, maradt a 110, levezetésnek kis súllyal combhajlító lassan, koncetráltan. Szóval semmi extra, de azért azt hiszem, csak öszekaptam menet közben magam ott és akkor, mert csodálatos izomlázam van.

Aztán volt lelki zutty is a hétvégén, aminek semmi előjele, oka, fellelhető generátora nem volt, hacsak nem a tovarobogó Mikulás, de szerencsére olyan társam van, akivel ha megharcoltuk ezeket a hisztis kis játszmákat, pontosan tudja, hogy tegyen vissza a sínre - mert egyedül nem mindig megy.

Új hét, lányka beteg, dolgoznék, száguldanak a gondolataim, ésatöbbi - de a lényeg, bent minden ok.

Tényleg, azt mondtam már, hogy a tavalyi év legnagyobb ajándéka számomra az, hogy egyre kevésbé vagyok biztonságmániás, ami az egzisztenciális dolgokat illeti, kezdek bátrabb lenni. Szabadsááááág ;-)