én-ön-mi

Sokat gondolok mostanában a célokra, a céljaimra, rövidebb és hosszabb távon. Jó részük - első sorban a rövideket tekintve - dinamikus, de ami a hosszabbakat illeti, ott azért már egyre tisztábban látok, legyen szó egzisztenciális vagy egyéb emberi dolgokról, vagy akár az edzésről.

Van egy gondolat, ami egész új, de annál jobban pezsdít, és mivel még W-nek is csak szemlesütve tudtam elmondani, így most leírva a világba kiáltom, hogy valójában én nagyon szeretnék példa lenni, segítség, támasz. Nem vagyok vezető alkat így nem amolyan emberek fölé emelkedő formában, hanem csak úgy diszkréten - valahogy kitűnni a tömegből de úgy, hogy közben annak a része maradok. W már korábban megfogalmazta ezt, de akkor - én, az "elidegenített és közönyös" városi lány - még nem értettem ezt. Most viszont már határozottan tudom, hogy akarok adni, hogy kaphassak. 

Egészséges önzés ez, hiszen első sorban a magam jólétéért teszem - jön mondjuk ugye ehhez az a kicsit sem elhanyagolható extra, hogy ha én OK vagyok, akkor abból a környezetem is profitál.

Összességében be kell látni és el kell fogadni, hogy rengeteg dolgot az ember - akár anyaként is felvállalom így ezt, a szerepeim ezen részét is tekintve - önzésből tesz, de ez bizony gyakran rohadt felemelő érzés.

Találkoztam már olyannal, aki szinte azt sugallta, hogy az edzésre fordított időt - legyen szó rólam vagy W-ről - a családtól vesszük el. Nos: önmagunkon dolgozunk, magunkért, kell nekünk, nem mondanánk le róla, ez van - önzőek vagyunk, célunk egy fizikailag is jobb ÉN megalkotása. Ez a fizikailag is jobb ÉN elégedettebb magával, ez az elégedettsége visszahat a lelkére, építi magát és "kerekedik". Két "kerekedő ÉN" egy kapcsolatban pedig extra erő és támogatás - "mizők" is vagyunk így egyúttal. Az önzésünk célokat szül, táplálja a fejlődés iránti vágyunkat, fenntartja a dinamizmust.

Üzenem mindenkinek, hogy a mások által rápakolt felesleges bűntudatot dobja ki a picsába, abból építeni semmit nem lehet.