hétfő

Reggelre az izomláz elviselhetővé mérséklődött és dacára a 3-4 ébredésnek (Anya, szomjas vagyok!) még az éjszaka is jól telt és eléggé kipihentnek éreztem magam. Mindennek ellenére rekord lassú készülődést sikerült abszolválnom, már majdnem nyolc óra volt, mire kocsiba ültem és a munkába közeledve kezdett rám ülni az idő szürkesége, meg az érzés, hogy nekem egyáltalán nem oda kéne most tartanom, ahová. És akkor megláttam egy szivárványt és baromi jó érzés járt át.

Ez is csak egy hétfő... Teszem, amit kell, de a gondolataim azért messze járnak, érlelem a célt. Ha minden jó megy, hamarosan valami olyanba foghatok, ami igazán én vagyok.

Család többi része otthon, Manók W-vel gyógyulnak, nem unatkoznak, azt hiszem.

Ami engem illet: át kéne lépni azt a bizonyos határt, ami az ábrándozás és a tettek között húzódik...

csak egy éjszaka

Két nagyon remekül sikerült hétvégi edzés után (W hathatós közreműködésével kíméletlen móka volt mindkettő) olyat értem el, mint már rég nem: nyilván a vidéki koszt miatt is (értsd: a szénhidrát bevitelem megugrott kissé…), de már az edzések utáni éjszakán megérkezett az izomláz. 

A pénteki lábazáson guggolásnál átléptem az 50 kilót, ami nagyon nagy dolog nekem, tegnap a hátnál egyre jobban mentek a "negatív húzódzkodások", úgy nagyon egyben volt minden. Este még egy extra esti "mini kimenőt" is engedélyeztünk magunknak, túl csodásan alakult minden. 

Hazaérve aztán rámszakadt az anyai és női lét minden szépsége: fülfájástól síró Ben, majd elalvása után köhögési rohamoktól alvásképtelen Rebus és hurrámindjártmegjön dréktáji-alhasi fájdalmak.  Beni végül hamar elaludt, de aztán 11-től hajnalig Csibe köhögését csillapítottam, helyesebben sajnos asszisztáltam. Tartalmas órák voltak ezek. 

Megtudtam, hogy nem szereti a mézet - miután kihányta, lekonyuló szájjal közökte, hogy de anya én mondtam, hogy nem szeretem… Halálos türelemmel az ő felvetésére - Azt álmodtam anya, hogy… - ismeretlen mezőkön való sétáról dumáltunk hajnal kettő tájban, majd kicsivel később az én szememmel nem látható, de állítása szerint ott lévő koszt mostunk le a tenyeréről. 

Egy felé feladtam a reményt, hogy majd a helyemre viszajutok, így egy extra keskeny fotelágyat nyitottam ki az ágyuk között és cuccoltam át hozzájuk, hogy W a lehető legkevesebbet élvezzen az éjszakai programból.  Ben nagyon az ágya szélén aludt, így hozzá toltam közel a matracot, ha esik, ne legyen gond.

Háromkor már szinte rezzenéstelen arccal törődtem bele, hogy bizony itt alvás már csak akkor lesz, ha engedek Csibe kérésének és ott alhat velem (erre szökőévenként egyszer van példa). Mire végre mindenki elaludt, azért 4 körül még egyszer arra ébredtem, hogy kisfiam arccal a fotelágyba fúródott, de erre ő meg se rezzent igazán, szóval nem hiába az anyai megérzések... Aztán innnentől csodásan aludtunk - egészen 6.30-ig, mikor is mindketten széles mosollyal ébredve jelezték, hogy ők mennének le mesét nézni. Én akkor és ott nem mosolyogtam - azaz de, de nem őszintén.

Nem, egyáltalán nem mondanám magam ürelmes természetnek, a legtöbbször már ha kétszer valami miatt felkeltenek éjszaka, a másodiknál robbanok, de most nem. Azt mantráztam, hogy ez csak egy éjszaka. De valójában a Csibe baromi jó társaságnak bizonyult, klasszakat beszélgettünk, jó volt vele lenni. Mindenközben W a másik szobában próbált aludni, hogy ma legyen elég ereje hazavezetni.

Aztán reggelre persze megérkezett jóbarátom is a várt időben, az izomláz elviselhetetlenné fokozódott, álmosságom az intravénás kávé sem hatotta volna meg, és amikor így robbanásközeli állapotban épp csak a telefontöltőt bedugtam az ágyunk melletti aljzatba - mert ekkorra gyengült az "ez csak egy éjszaka" hatása - akkor az ébredező férjem megsimította a karomat. És abban a mozdulatban benne volt mindaz a szeretet és támogatás, ami ahhoz kellett, hogy győzzek, hogy ne legyek a körülmények áldozata, hanem kézbe kapjam az irányítást - és hirtelen erőm lett mosolyogni is.

Most elmúlt kilenc, hazafelé a kocsiban és délután talán 10-15 percre elbóbiskoltam, de most itt ülök a gép előtt és tervezek álmodozom, miközben fél fülem a gyerekszobában és figyelem, hogy alakul most a fül-köhögés helyzet, miközben W jövőépítő megbeszélésen van, mondjuk így. Megvárom, és szárnyalunk kicsit tovább, jöjjenek csak azok a gondolatok!

Nem mindig az ideálisan induló napok lesznek igazán nagyszerűek, és ezek az apró győzelmek, mikor a körülményeken túllépve kezünkbe vesszük az irányítást, hatalmas erőt és lendületet adnak - és ha egyszer képes ezt az ember felismerni, idővel már nem is győzelem lesz ez, hanem rutin.

Hát ez volt ma, ez is csak egy nap a sok közül, de ha úgy akarjuk, egy újabb csoda. Bár ami azt illeti, olyan hatalmasan csodás dolgokra most épp nem vágyom, kezdetnek az épp elég lenne, ha holnapra kevésbé lenne darabos a mozgásom...

motivációs rés

A van az úgy... bejegyzés végére kívánkozott volna, hogy leírjam, ha valaha azt érzem majd, hogy már nem izgat ez az egész (most ezt mondjuk teljesen elképzelhetetlennek tartom), akkor bizony nem lesz az az isten, aki rábír, hogy folytassam. Azt hiszem, hogy írtam már: bitang makacs vagyok, szóval ha én valamit nem akarok, azt nem csinálom.

A fejemben ott van valamiféle elképzelés, mit lenne jó elérni - ez mondjuk állandó, de az elérhetőségéhez kapcsolódó gondolataim azért a nap állásával együtt változnak: van, amikor simának érzem, más napokon szinte elérhetetlennek. Ami fontos: azt már baromi régen mondtam, hogy na soha ezt el nem érem... Nem, az nem igaz, hogy soha nem mondtam, de már tényleg rég, dacára annak, hogy mindenféle kórságok és fáradtság okán mostanság a motivációm igen lanyha volt és az elmúlt 2 hétben mindössze heti kétszer jutottam le a terembe. (Persze még mindig vannak olyanok, akik még ezt sem értik, hogy egyáltalán ez hogy fér bele, de ezen már csak mosolygok.)

Be kell vallanom, most a mélyponton való átlendülést a vásárlás jelentette, szereztem ugyanis egy nagyon kényelmes és elég jól kinéző edzős nadrágot. Csajos megoldás... Én azért alapvetően kiröhögöm az ilyesmit, de most be kell vallanom, bejött.

Már csak egy normális cipő kéne, mert nem lepődnék meg, ha "randacipős lányként" emlegetnének a teremben. Nagyon kék...

kettő után

Tudtommal minden munkahelyen, így nálunk is kötelező az évenkénti "üzemorvosi" vizsgálat, amin a héten át is estünk. A helyzet az, hogy olyat mondott nekem a doki, amilyet tán még életemben soha senki, nevezetesen: "Milyen szép tartása van!" Hát töredelmesen bevallottam neki, hogy persze, mert kihúztam magam… Engem a szép tartásom miatt dicsérni pont olyan mintha valaki azt mondaná, milyen dús hajkoronám van - merthogy az tuti nincs.

Szóval meg lett dicsérve a tartásom, a vérnyomásom és a szívem is szépen dolgozik, a látásom frankó, ugyanakkor kb. ahogy beléptem közölte, hogy szerinte vérszegény vagyok - szóval itt az ideje a szokásos éves labornak.

Aztán orvostól még ezt így nem hallottam, de megint volt nagy rácsodálkozás, amikor mondtam, hogy van 2 Manócsunk. Konkrétan mikor ezt mondtam, gratulált a "formámhoz", de én nem voltam rest elmondani neki, hogy bizony ebben azért van munka. Kérdezte, mit csinálok, majd mikor elmondtam, hogy a súlyzós edzések elkötelezettjévé váltam, erre nagy fejbiccentéssel csak annyit mondott: nagyon helyes.

Azért furcsa ám, hogy lépten nyomon meglepődnek, mikor szóba kerül, hogy van két gyerekünk. Néhány hete egy szórakozóhelyen épp alkalmi beszélgetőtársunk csodálkozott rá erre, én meg nem voltam rest rákérdezni, hogy miért. Elsőre nem nagyon tudott mit mondani, hebegett, ezért gondoltam kicsit provokatív leszek, és rákérdeztem, hogy csak nem az az oka ennek, hogy nem vagyok elhízva? A válaszból pedig az derült ki, hogy de, bizony nagyrészt erről van szó, meg hogy úgy "egyben vagyok". Persze, hogy lennék máshogy… De értem ám, hogy mire gondol, és valahogy ez olyan fura érzést szül bennem. Mert klassz, hogy így látnak engem az emberek, de azért az eléggé elszomorít, hogy egy kétgyerekes anyát még mindig lelakott, elhízott nőként képzelnek el. 

Ezen bizony lenne mit dolgozni, mind a véleményalkotóknak, mind az édesanyáknak.

van az úgy, hogy...

Szóval van az úgy, hogy napokig olyan fáradt vagy, hogy egy edzést kihagysz, mert így érzed jobbnak. Aztán két nap regenerálódás után végül egy nap csúsztatással lemész edzeni, de valahogy nincs veled az erő. Letudod (tudod, az igazán szar edzés az, ami meg sem történik ;)), de a jóérzés elmarad, csak a kötelességtudatod hajt. De tudod, hogy majd ha jössz legközelebb, akkor ezért még jobban akarod majd a "mindent megtettem, kicsináltam magam" érzést, aztán vagy már akkor jobb lesz, vagy ez most egy kis gödör, és talán csak 1-2 nehezebb hét után jön újra a lendület.

Van az úgy, hiszen nem vagyunk gépek. Pl. itt vagyok én, napi 8 óra munka, háztartás, két gyerek - néha bizony lemerül az elem. Büszke csaj vagyok alapvetően és kemény, állom a sarat és a gyengeségeim nem szívesen tárom fel, de ezek tények, azokkal meg szembe kell nézni.

Amit fontos tudatosítani, hogy ez előfordul. Ez nem bukás, ezek apró kis szarságok, amik benne vannak a pakliban. A bukás az, mikor újra jönnek a kifogások és magyarázatok, hogy miért nem csinálod, amikor már előre gyártod a magyarázatokat, hogy a következő edzést miért kéne kihagynod.

Az igazi bukás az, amikor hazudni kezdesz magadnak. A legfontosabb kapcsolatot az életben - hidd el - magaddal ápolod. Légy őszinte magadhoz mindig, minden körülmények között.

Imre vagyok...

Majdnem elfelejtettem, volt egy édes sztorim.

Vasárnapi edzés volt, ebédidő után mentem le. Alig voltak, nem csoda, félszeg 40-es pali közelít hozzám, a gyakorlatom szünetében beszélni kezd. Ilyenkor fáj minden mozdulat, igaz?
Diskurzus alakul ki, a beszélgetés érdekes irányba halad, ömlenek felém a kérdések, én felelgetek.
Hány kiló vagy? Komolyan? Fú, sokan örülnének, ha ilyen vékonyak lennének, én pl. baromira hízom hasra... Egyébként Imre vagyok. Szólj ám, ha zavarlak!

Megvárja, míg végzek a következő sorozattal, ő is mozgolódik addig, majd visszajön. 
Szóval izmosodni szeretnél? Hová szeretnél pakolni? 

Aztán elérkezett beszélgetésünk csúcs- és egyben végpontja:
Milyen sűrűn jársz le amúgy edzeni?
Hát azért heti háromszor mindig igyekszem, de ez sokban múlik azon, a férjem mikor tud vigyázni a gyerekekre - felelem.
Mennyi idősek? - kérdezi már jelentősen kevesebb lelkesedéssel.
3 és 4 - felelem.
Amúgy nekem is van egy fiam, 14 éves. Meglátod, tényleg kis gyerek, kis gond...
És Imre eltűnt... 

Pedig én beszélgettem volna, komolyan.

Közösen

Az utóbbi időben sokat gondolkodom azon, hogy kéne egy edző, aki segít nekem kihozni magamból a maximumot, mert azt érzem, többre is képes lennék, mint amit egyedül elérek. Erre pl. a hétvégi lábedzés volt jó példa. 

Bemelegítés, combfeszítés, guggolás már az elért cél szerinti súllyal is néhány sorozat, aztán lábtolás. Itt W megkérdezte, mennyivel szokott menni, mondtam 100-zal, aztán azért büszkén odavetettem, hogy de sokszor van 110 is. Ekkor nevetve rám nézett és megkérdezte: Viccelsz? Húzni akart és sikerült is neki, ismer: ilyenkor épp annyira fel tud paprikázni, hogy felerősödjön bennem a bizonyítási vágy. Aztán pakolni kezdett, és amikor úgy hittem, hogy vége, akkor egy srác megjelent még mellettem és újabb tárcsát tett fel. Össze-vissza méretű, különféle tárcsák voltak, elvesztettem a fonalat, nem is tippeltem, mennyi a vége. Nehéz volt. Toltam, akartam nagyon, néha kaptam kis rásegítést is, ilyenkor villogott a fejemben a piros lámpa, hogy ez csalás, de nagyon beszélni nem volt kedvem. Aztán szépen jött a vetkőzés, fogytak a súlyok, égett a lábam én meg ezerrel azt a szép, erős combot igyekeztem vizualizálni, ami álmaimban hozzám tartozik - nekem ez szokott segíteni.

Utána azt éreztem, hogy már fogy az erő, de még nem elég, akarom tovább, így jött néhány egylábas csípőtolás tárcsával (na ennek se ez a neve, de megnézem majd :D) és végül pár térdelő guggolás.

Később aztán egy odavetett kérdésből kiderült számomra, hogy 140 volt a lábtolón. Egyedül eszembe se jutott volna, de abba se vagyok biztos, hogy ha megpróbálom majd, menni fog. Talán kell a plusz erő.

Jó érzés, hogy olyan társam van az életben, aki mindig magasabbra teszi nekem a lécet...

szigorú arccal...

A tegnapi kemény este volt, megszabadultam egy jó adag fogkőtől majd mentem edzeni. Előzetesen felmerült, hogy vajon ez jó lesz-e így, de arra gondoltam, épp eléggé harapós leszek, így amúgy "vasat foggal" hangulatban jó lesz majd a teljesítmény.

Jellemzően igyekszem magammal vinni vizet, de ha nem, akkor a teremben szoktam kérni egy másfeles szénsavmenteset a "pult alól", mert a hűtő elég durván dolgozik. Nos, tegnap a hűtőből vettem ki egyet és piszkosul élveztem, ahogy a jég hideg víz hűti lángoló ínyemet. 

Ez egy lazább kör volt, mivel a hétvégi közös lábedzés utóhatásait még érzem, így a far kimaradt, csak kar-has feladatokat csináltam. Jó volt azért, azt hiszem, a koncentráció egy újabb fokára értem, és a hatásosság nem kizárólag a hátedzéseim esetében lett jobb - talán kezdek agyban is megérni a dologra.

Ami az arcom illeti: én aztán azon sose aggódom, hogy az erőlködéstől rondán nézek ki, még nyögök is, ha épp az esik jó, szóval ez a női para nem érint engem. Tegnap viszont azért alapból is megviselt volt a búrám, a hűtés tényleg kellett. Nem mosolyogtam én senkire, de utólag belegondolva ez nem is olyan nagy baj, mivel mikor edzés után megnéztem, hogy is fest a fogazatom, hát bizony kissé foltos volt, és nem rúzstól...
Mára határozottan jobb a helyzet, mosolyogni is mernék már, de ma nem edzek.

Holnap láb, várom, mert piszkosul élvezem, ahogy a korábbi nagy céllal már egyre könnyebben megbirkózom. Talán meg is próbálom felülmúlni.

elég jó...

Zuhanyozás után csak úgy anyaszült meztelenül nekiindul az előszobának, szaporázza a lépteit majd a tükörnél hirtelen megáll. Odafordul, feszítgeti az izmait itt-ott aztán megszólal: "Szerintem azért elég jó testem van". 

Nem marad soká, siet tovább, mert jön a mese. 4 éves.

Anya meg csak áll és nevet.

hát...

Legjobb volt, hát megírom...

A hát edzéssel sok bajom volt. Alapvetően már eleve azért ódzkodtam tőle, mert - lássuk be, ez az igazság - bitangul vacak (volt) a tartásom, így azzal a félelemmel kezdtem neki a dolognak anno, hogy na a hátam az aztán biztos nagyon gyenge, nevetséges, stb. Így is volt. Elkezdtem és csinálgattam a dolgokat, de ahogy erről már írtam, pl. a lehúzás elképesztő koncentrációt igényelt részemről, hogy legalább nagyjából ott és úgy érezzem a hatását, ahogy kell. 

Szóval a hát edzéseim nagyjából arról szóltak, hogy tisztességgel végigcsináltam a feladatokat, idővel picit nőttek a súlyok is és azért a látvány is alakult, amit két tükörrel trükközve a magam számára láttatni tudtam, de az az igazi ráérzés és edzés utáni izomfáradtság az elmaradt, elégedetlen voltam a legtöbbször. A felhúzás volt az egyedüli, ahol elég dinamikus volt a fejlődésem, de azzal egy ideje felhagytam egy fura deréktáji "kellemetlenség" miatt (hamarosan visszaveszem a programba már).

Néhány hete azonban szinte edzésről edzésre érzem, hogy jobb. Egész pontosan nem tudom megmondani, mi hozhatta a változást, de az biztos, hogy fejben is sokkal inkább ott tudok lenni - Nitroxszal és anélkül is. A tegnapi volt azonban az eddigi csúcs...
Húzódzkodással kezdtem ellensúlyos gépnél, a negatív szakaszokra koncentrálva. Tényleg komoly célom, hogy idővel tudjak rendesen húzódzkodni, így alaposabban elkezdtem utána járni, sportolók ajánlásait keresni, mit és hogy érdemes a fejlődés érdekében tenni (ok, gyúrni hátra, de mégis...), és épp tegnap jött velem szembe Jessie Hilgenberg videója az előbb említett "koncentrált negatív szakaszos húzódzkodásról" (nem, tényleg nem lehet ilyen szar neve, majd kigondolok jobbat) így gondoltam, hajrá. Ott kezdődött a sikerélmény, hogy 15 kilós ellensúllyal simán húzódzkodtam néhányat szűk fogással (igen, nekem ez már eredmény), de a negatív szakaszok alatt igyekeztem annyira lassan engedni magam, ahogy csak tudtam. Óriási érzés volt: hisztérikusan őrjöngtek a hátam izomrostjai én meg vigyorogtam. Nagyon beütött, ezután mentem tovább csinálni a "szokásosakat". /Az említett videó itt megtalálható, most nem sikerült kivarázsolnom, hogy beágyazzam.../
Egy srác szinte az én programom csinálta a gépeknél. Nem, nem volt erős, vagy nagy darab, szerintem konkrétan kezdő, de azért mégis férfi. Nem tette magának magasra a lécet, de nekem kihívást teremtett: a lehúzásnál és a csigánál is utána mentem és nem változtattam a súlyon, amit használt.
Nem voltak ezek idegen nehézségi szintek számomra, nagyjából az eddigi maximumaimmal estek egybe. Nagyon akartam, és bár 15 ismétlést nem csináltam, de nem is álltam meg 3 sorozatnál. Ezeknél is minden eddiginél jobban figyeltem a negatív szakaszokra és elképesztő élményt adott ez nekem.
Lezárásnak pedig jött a nagy kedvencem, a döntött törzsű evezés. Hát most komolyan, az milyen csodálatos már, mikor állsz a tükör előtt, még melletted is van egy, meg tudod nézni, hogy a hajolásnál a hátad-derekad rendben van-e, majd elkezded húzni, nézed, ahogy azért dolgozik kicsit a karod és a vállad is, látszanak az alakulóban lévő formák és közben érzed, ahogy ég a hátad, aztán amikor már tartani is nehéz a rudat azért még egyet, és aztán arohadtéletbemár még egyet belehúzol, majd igyekszel halkan letenni a rudat, kapkodod a levegőt és közben a fejedben dübörög, hogy na ez még legalább kétszer...

Most végre tényleg elhiszem, hogy az a húzódzkodás is össze fog egyszer jönni. Ma a hátam is ezt nyögi az agyamba...