Spártai harcosként térek vissza. Az elmúlt egy hónapban a magammal, magamért való küzdelem annyira lekötött, hogy valahogy az írás kimaradt. Most szépen visszaengedem, sőt, visszakényszerítem a mindennapjaimba - mert hiányzik.
Szombaton megvolt a Spartan. Egy héttel előtte úgy eléggé izgultam, aztán elengedtem a dolgot, gondolva, lesz ami lesz, tudni fogom, hol kell abbahagyni, ha abba kell. Mondanom sem kell: a héten csodálatos idő volt, szombatra meg 8 fok, vacogtunk is szépen a rajtnál, valahogy nehezen jött le rólam a kabát.
A rajt előtt volt egy kis hergelős-rémidegesítő ugri-bugri, fejünkön már rajtszámos fejpánttal és ekkor már bennem volt egy kis őrület. Az ordibálós-füstös rajt után szétszéledt már a mezőny, mi a nyugodt tempóban haladók táborát erősítettük, vagy 100 méteren át szárazon, majd onnan sártól-víztől cuppanós cipőben. Túraúton futás fel a Fellegvárig, ott aztán mindenféle akadály, homokzsák cipelése hegyen fel, hálón átmászás, dárdadobás, egyensúlyozás - első 30 burpee szevasz :D - és palánkon átmászás... (8-as akadály a képen) Az átmászással nem volt gond, a leérkezéssel viszont igen, sikerült ki/be fordítanom a térdem, így egy darabig fel sem tudtam állni. Aggódó szemű csapattársak és önkéntes "Van mentős itt, ha kell" tekintett rám, de mondtam, elmúlik ez és megyek tovább. Nem, nem akartam feladni. Az eddiginél lassabban, de folytattam tovább, minden lépésre figyelve, aztán csak mikor már másodszor hagyott el a térdem és ültem félre mondtam a többieknek, hogy nem kell rám várni.
A rajt előtt volt egy kis hergelős-rémidegesítő ugri-bugri, fejünkön már rajtszámos fejpánttal és ekkor már bennem volt egy kis őrület. Az ordibálós-füstös rajt után szétszéledt már a mezőny, mi a nyugodt tempóban haladók táborát erősítettük, vagy 100 méteren át szárazon, majd onnan sártól-víztől cuppanós cipőben. Túraúton futás fel a Fellegvárig, ott aztán mindenféle akadály, homokzsák cipelése hegyen fel, hálón átmászás, dárdadobás, egyensúlyozás - első 30 burpee szevasz :D - és palánkon átmászás... (8-as akadály a képen) Az átmászással nem volt gond, a leérkezéssel viszont igen, sikerült ki/be fordítanom a térdem, így egy darabig fel sem tudtam állni. Aggódó szemű csapattársak és önkéntes "Van mentős itt, ha kell" tekintett rám, de mondtam, elmúlik ez és megyek tovább. Nem, nem akartam feladni. Az eddiginél lassabban, de folytattam tovább, minden lépésre figyelve, aztán csak mikor már másodszor hagyott el a térdem és ültem félre mondtam a többieknek, hogy nem kell rám várni.
Szar volt, elképesztő szar ez a helyzet. Fejben és fizikailag ezerszer jobban bírtam, mint vártam, az első felében sokkal jobb tempót is bírtam volna, de takarékon mentünk, és akkor ez... A verseny pikantériája ugye, hogy csak sejted, nagyjából mi várhat még rád, de biztosra nem tudhatod. Mikor már ott egyedül botorkáltam volt néhány nehéz pillanat, mikor azt éreztem, egyedül nem oldom meg, féltettem a lábam is, de úgy voltam vele: inkább sok burpee, de bizony isten, végigcsinálom.
Minden lépés előtt nagyjából kétszer néztem meg, hová teszem a lábam, mindent túlmatekoztam. Sorra előztek le mások, de ez sem zavart, csak arra koncentráltam, ne legyen baj. Hatalmas élmény volt, mikor már láttam a célt - hiába még vagy 4 akadály választott el tőle. A nyakig hidegívbe merülés, vagy a drót alatt sárban kúszás teljességgel leküzdhető volt még ilyen lábbal is.
A majomlétra viszont megfutamított, féltem, ha leugrom megint rossszul érkezem, aztán mikor a derékig érő hideg vízből felkapaszkodtam a nedves, saras kötélre azt hittem, ezt meg fogom csinálni, de ahogy megfeszült a lábam éreztem, a térdem ezt nem szeretné - szóval itt 30-30 féllábas, térdkímélő burpee következett.
Ezután volt az a pillanat, mikor észrevettem W-t és akkor kicsit elérzékenyültem. Sokat járt a végén a fejemben, hol vannak a többiek, hogy találkozunk majd, hogy lesz a befutó. Mikor láttam, hogy Ő ott van, kaptam egy utolsó adag lendületet így a végére és valahogy elöntött a büszkeség, hogy igen, megcsináltam. Még az utolsó állomásnál nyeltem egy kevés homokot az utolsó erőmből összebohóckodott 30 burpee alatt aztán nekifutottam a tűznek és hopp. Ahogy kiértem, ott voltak a többiek, vártak, örültek nekem és én is magamnak. Megvártuk az utolsó befutónkat, aztán sarasan mocskosan összeölelkeztünk és vigyorogtunk együtt mint a tök :-)
Vasárnapra a térdem sokkal szarabb lett, ügyeleten kötöttünk ki, de aztán fokozatosan javult, ma már (csütörtök) lépcsőzni se okoz gondot.
Volt, aki azt mondta, talán mégsem kellett volna, mert mi lett a vége... Én meg azt mondom, nem bánom, nem bántam meg. Kiléptem megint a komfortzónámból, mert bizony a hideg létyóba 10 fokban nyakig merülés az messze azon kívül van.
A hosszabb táv nem izgat, de az igen, hogy ezt a sprintet jövőre sokkal erősebben és technikásabban, sérülés nélkül végigcsináljam.
AROO!
