mit veszel, mit eszel?

Hát most az a helyzet, hogy így a hó vége felé már a nagy lakásfelújítás mellett ürül a pénztárca, ebből kifolyólag csökken a vásárlási hajlandóságunk is, szóval most leginkább már semmi nem veszünk, esszük, ami otthon van. De azért nem erről akarok most írni, hanem vegyük azt a helyzetet, amikor valóban vásárolunk.

Nem lesz meglepő, ha azt írom, úgy gondolom, tudatos vásárlók vagyunk és ez nem abban nyilvánul meg, hogy olcsón akarunk sok ételt venni, hanem jó áron igyekszünk jó minőségű ételeket vásárolni. Őszinte leszek: ez közel nem egyenlő azzal, hogy mi kevés pénzt költenénk ételre, sőt, de adott sok olyan "étel", amire mások halom pénzt adnak ki, mi meg egy kanyit sem. Egyesek igazi aszkétának gondolnak minket, mert mi az, hogy nem eszünk cukrot, meg fehér lisztet, meg félkész cuccokat, mert hogy lehet úgy élni, meg hogy van időnk bármire, mert ugye két gyerek és munka és a viszketés a hát közepén meg a szomszéd Rózsi néni... Szóval helyettünk gyártanak kifogásokat és már-már piedesztára emelnek és/vagy igazi különcként tekintenek ránk emberek azért, hogy például minden nap főtt ételt viszünk magunkkal munkába. Erre azt mondom: mindenki a maga számára fontos dolgokra tud időt szánni és mibe fektetnék, ha nem a családom egészségébe?

Aztán néha sajnálnak is minket, mert szerintük csomó jó dologról lemondunk - ha pedig azt mondom, hogy ugyan, néha látványosan nem hisznek nekem.  A helyzet azonban az, hogy istenieket sütünk, főzünk, csupán olyan alternatív megoldásokat használunk, amik egészségesebbek, mint nagyanyáink receptjeinek eredeti hozzávalói és ügyelünk rá, hogy ne használjunk félkész hozzávalókat, ennyi valójában a hatalmas nagy titok. Mondjuk ebben a témában megkérdezhetnénk a kollégáim, akiknek ma házi készítésű bonbont hoztam. Nem kell azt gondolni, hogy nap mint nap grammonként mérjük mit eszünk, azt meg főleg nem, hogy szegény gyermekeink alig esznek valamit (ó, ha tudnák :-)). De a helyzet az, én emiatt már nem magyarázkodom soha, csak mosolygok.

Ami viszont tény: számos szuper-erővel bírunk, de az jelenleg még nem fér bele, hogy nap mint nap piacra menjünk, így a hó elején a fagyasztó tele kerül bizony husival és veszünk némi fagyasztott zöldséget is (ebben preferálom a frisset, bár nem egyértelmű már, hogy azzal mindig jobban járunk), tehát van egy bitang bevásárlás minden hónap elején. Maga a nagy bevásárlás nem annyira csábító dolog és van tuti forrásunk, így például kényelmes és megbízható megoldásként a húst - ahogy ezt már korábban is írtam - rendeljük és előfordult az is, hogy a Tuskóból is jött hozzánk a futár. Aztán azt is be kell még vallani, hogy valóban vannak napok, amikor nem sok kedvünk van főzni, de azért mindig kárpótol ilyenkor utólag a tudat, hogy pontosan tudom, mi az, amit eszek.

És most valószínűleg pofánverem a fentieket azzal a kijelentéssel, hogy bizony a KFC-ben a kaja qrvafinom és a nagyiknál sem várjuk el, hogy nekünk főzzenek. De a helyzet az, ahányszor mi beletojunk, hogy mit eszünk, az emberek javarészt épp csak annyiszor figyelnek rá. Ugyehogy?

Szóval igen, javarészt tudjuk, mit eszünk és figyelünk, mit veszünk. A tudatos vásárlás és a házhoz rendelés kapcsán szúrok be egy mai, a témával foglalkozó cikkben talált képet, ami tökéletesen bemutatja, mik azok a cuccok, amiket az elmúlt 3-4 évben biztos nem vettünk (ok, csoki azért lehetett vagy 5 tábla és a fűszerrel persze semmi gond).

forrás: origo.hu

Ilyen felvezetés után talán nem meglepő, ha azt mondom, mostantól elindulok a bloggal egy kicsit gasztro irányba is.

jogod van ügyetlennek lenni - de nem mindegy, miben...

Én még a mai napig is néha nagyon esetlen tudok lenni a teremben...

A "térdelő guggolás" egy ideje kimaradt a programból, de most, hogy a guggolást próbálom újra felhozni, azt gondoltam, ennek is újra helyet szorítok a menetben. Jó esetben ezt azoknál a villáknál szoktam csinálni, amikre a fiúk a bicepszezések közben szokták feltenni a rudat, de most azok foglaltak voltak, így átmentem a szőnyegre és onnan vettem fel. Csináltam egy bemelegítő sorozatot, ezt még simán mellre tudtam venni, de aztán én agyas növeltem a súlyt és ennek hiába futottam neki többször, bizony képtelen voltam mellre emelni (elöl szoktam tartani). Őszintén szólva valószínűleg elég nevetséges kínlódást mutathattam be és elképzelésem nincs, miből gondolhattam, hogy ez így működhet. Szóval átviharzott a fejemen, hogy hagyom az egészet és elbújok, megyek tovább egy másik gyakorlathoz, mintha mi se történt volna, de még mielőtt jutottam volna valamire, már fel is ajánlotta nekem egy srác, hogy segít. Hozzá is tette: ha fel tudnád venni kézzel, lássuk be, sok értelme nem is lenne, a lábad többet bír... Tök igaz. Belülről dübörgött bennem a magyarázkodás utáni vágy, hogy de én valójában nem szoktam ilyen szerencsétlen lenni, meg bírnám többel is de aztán hagytam az egészet és csak csináltam. Ez már csak amolyan levezetés volt a végén, több sorozat guggolás után.

Ami a guggolást illeti: sajnos a cél még nagyon messze, az 50-et érzem még úgy egész rendben, feljebb most még nem mentem, ha nem sikerül összekapnom magam, akkor bizony arról a 80-ról idénre le kell mondanom (persze mikor ezt elhatároztam, akkor még nem tudtam, hogy egy térdsérülés hónapokra visszavet).

forrás: workoutlabs.com

Edzés után pedig jött az az élmény, ami miatt azt éreztem, inkább öltöznék fiúkkal (jó, mégse, vagy nem úgy): pici a hely, egymást nem észrevenni, elkerülni nem lehet, így meghallgattam egy félig sírós telefonbeszélgetést, amiben a lányzó azt ecsetelte barátnőjének, hogy a barátja teljesen hülyének nézi, tuti van valakije. Kedvenc érvem: el volt pakolva a szárítóról az összes bugyim és a hálóingem, és a papucsom is betette a szekrénybe, ilyet sose csinált, biztos nő volt nála! Elhangzott a "ha már nem akar velem lenni, miért nem mondja, hogy vége" frázis és persze a "tudom, de én szeretem". Úgy szeretem az ilyet! Ja, nem. Legközelebb megkérdem lehet, rendeződtek-e a dolgai, ha már így indirektbe részese lehettem az eseményeknek.

Mosolyogva jöttem ki: nem értem én már ezeket a problémákat. Ugyanakkor mérhetetlenül megdöbbent, hogy tényleg basszus az emberek nagy részének a legfontosabb párkapcsolati tanácsok a következők: legyetek őszinték és BESZÉLGESSETEK! Pusztán a tény, hogy van, aki szerint mi ezért is nagyszerűek vagyunk, mert ez milyen jól működik köztünk, megdöbbentő számomra, de való igaz, hogy mi minden baromságunkkal együtt oltári szuperek vagyunk. 

És azt még nem is meséltem, hogy már a gyerekek is néha lejönnek edzeni! Ezért meg a hely szuper, de erről legközelebb...

pokróc

Teljesen off, de azért az a pillanat "made my day" mikor néhány pillanattal az indulás előtt B ránéz a felsőmre és közli: Ahhw! Anya, az oviban pont ilyen pokrócok vannak...

Szóval ma pokrócnak öltöztem, cserébe viszont vigyorgok. Este majd nem fogok, mert guggolás jön. Egyelőre pedig még a hétfői hátazás utóhatásait is élvezem, melyeknek köszönhetően még egy forró hitvesi ölelés is könnyeket tud szinte csalni a szemembe.

könyék, persze

Vasárnap eszembe jut az a szupertroll srác, aki egy fb csoportban azt ecsetelte egyszer, hogy az aznapi alkar edzése után csak 42 perccel tudta meginni a turmixát, most akkor oda minden befektetett munkája? Levezetem, miért is ugorhatott be ez a momentum.

Játszóterezni voltunk a srácokkal, azaz játszótereztünk volna, ha nincs épp mellette egy szabadtéri edzőpark, mert így egyből "anya, menjünk edzeni" felkiáltással robogtak át a homokozón - én meg persze utánuk. Mindent ki kellett próbálni, volt, amire B már iszonyú rutinosan pattant fel és kezdett ügyködni rajta, R persze a maga kis szeleburdi módján még mindenben a játékot kereste, de hiszen 4 évesen ez még így teljesen rendben is van. A végén figyeltem fel rá, hogy minden gépen van egy kis eligazítás, mit és hogy kéne csinálni azon az eszközön, a húzódzkodó kereten lévő felirat különösen megtetszett, meg is kellet örökítenem, íme:

A "könyök hatásos erősítése" rész a kedvencem.

Ehhez kapcsolódóan el kell mondanom, hogy tegnap igyekeztem mindent megtenni, hogy erősítsem a könyököm, de az erő nem volt már velem: jónéhány széles és szűk fogással elvégzett T-rudas evezés után hiába minden elszántság és vergődés, már csak lógni tudtam a szeren, miközben a szokott módon diszkréten kiröhögtem magam. Ilyenkor persze annyira nem szoktam körbenézni, megtartom a kínom magamnak.

Az öltözőbe menet viszont dobtam egy hatalmas mosolyt a lánynak, aki épp tolódzkodott.

oldscool terem

Amikor W szüleihez utazunk és az ottani terembe megyünk, az több szempontból is furcsa érzés nekem. Egy az, hogy itt W egy másik dimenzióba ránt valahogy engem is. Régi ismerősökkel találkozik, akikkel adott esetben évtizednyi kihagyásokat próbálnak valamelyest átugrani néhány mondatban, így időről időre kapok egy újabb kis szeletet a múltjából. A másik pedig, hogy ez aztán közelről sem az a modern és főleg nem "csajos" hely: vannak még olyan súlyok is itt, amit talán már akkor fogott W a kezében, mikor 17 évesen először ment le a terembe.

Ha az ember nem törődik azzal, hogy lényegében OSB lapokból összetákolt öltözőben veszi át a ruháját és csak nagy szerencsével talál papírt a középiskolai WC-t idéző színvonalú mosdóban, akkor bizony nagyon hamar rá tud hangolódni az edzésre, hamar dübörög az adrenalin. Teljesen nyilvánvaló: itt nem az infrastruktúra számít, hanem a vasak. Hagyománya van erre az erősportnak, már az előtérben lévő hatalmas rönkökből, betongolyóból is sejthető, hogy itt bizony nincs finomkodás. Épp a napokban mondta egy ismerősöm, hogy őt nagyon zavarja az edzések hangja, a nyögések, ordibálások - na itt speciel ebből jut bőven. Keményen hangolják egymást a srácok és amikor többszáz kilós felhúzásokat csinálnak, bizony azt nem csendes szusszantásokkal kísérik. 

A terem két nagyobb részre van osztva, de talán épp a fentebb leírtak miatt a női szekciót azt hiszem, kicsit túlzottan könnyedre vették. Bár a női részen az ég egy adta világon senkit nem kéne kerülgetnem, mert a legtöbb esetben üres, én mégis a másik oldalon szeretek edzeni. Két oka van ennek: az egyik, ahogy már írtam is, a rendelkezésre álló gépek és eszközök, a másik pedig - bármennyire is furcsa - a hangulat. Engem elképesztően tud motiválni az erő, mások ereje, még akkor is, ha az számomra elérhetetlen. Szóval ha mást látok elszántnak az valahogy át tud rám ragadni, még akkor is, ha az illető mondjuk 250 kilót húz fel, miközben én kb. 6 kilós súlyokkal dogoztatom épp a deltám :)

A teremben ha környezetidegen dolgot kéne mondanom, az talán a folyosón lévő tv, amin motivációs videók szoktak általában menni és ami alatt a hifi található - megy néha a harc, hogy mi szóljon, de ez egy olyan probléma, amit soha nem értek meg. Amíg nem mulatós, tőlem lehet lényegében bármi.

Pénteken, épp az Olimpia előtti napon, ide szorultam ki néhány vállgyakorlat erejéig. Szerencsétlenkedtem egy sort, mire megtaláltam a jó tárcsákat (vékony rúd - vastag rúd problémakör), majd mire végre minden megvolt és teljes erőbedobással csináltam az előreemelést feltekintve azt látom, a TVben is ez a gyakorlat megy, csak Phil Heath valamelyest nagyobb súlyokkal és reményeim szerint durvább arckifejezéssel csinálta...

Így esett, hogy ez megint egy olyan edzés volt, amibe belekerült némi nevetés.

edzőtermi beszélgetések

Bármit lehet rám mondani, de hogy a teremben a beszédes fajtákhoz tartoznék, na azt nem: megyek és teszem a dolgom, persze ha úgy adódik a minimális kommunikáció működik (hány sorozatod van még?), de inkább magamra szeretek koncentrálni. Persze figyelem is azért a környezetem és az embereket, tanulok, irigykedek, és ha olyanom van, keresem a motivációt.

Néhány napja megrettentettem egy csajt az öltözőben. Nem tudtam, hogy szólítsam meg, ezért "Ne haragudj, hogy ezt mondom.." felütéssel kezdtem, és elmondtam neki, hogy ha én úgy tudnék tolóckodni, mint ő... Eléggé meglepődött, de megköszönte és elmondta, már az hitte, hogy valamit nem jól csinált, mert ő amúgy örömmel fogadja a segítő szándékú kritikát. Az biztos. hogy kritikát én nem fogalmaznék meg, csak nagyon indokolt és veszélyes helyzetben, mivel ennyire nem vagyok biztos a tudásomban.

Szóval furcsa volt, főleg mivel kínosan felszínes csevej alakult ki köztünk, miközben ő már ment volna haza, én meg álltam és a melltartóm szorongattam a kezemben, hogy öltözhessek végre.

A történethez tartozik, hogy gyerekkoromban eltört egyszer a kulcscsontom, ami - máig sem értem, hogy - egy tolóckodásszerű mozdulat következtében történt és valahogy még mindig tartok ettől, hiába telt el azóta huszonakárhány év. Próbálkozom, de valahogy még a fejemben nincs teljes rend. 

Soha nem éreztem még ennyire, hogy tolóckodni akarok, mint most, ahogy ezeket leírtam...

hiúság hello

Baromira nagyot hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel, látszik-e bármi eredménye az edzéseknek, de akkor is, ha azt mondanám, én mindig látom is magamon az alakulást. Amit tuti látok viszont, az a narancsbőröm. (Surprise! Igen, volt és van...) Harcban állok vele épp és megfogadtam, hogy ha legalább rövid időre is, de bekeményítek annyira, hogy megszabaduljak tőle és "sima bőrű" legyek.

A traktorkerékkel való harcom alkalmával (mert valóra vált az álom! nem is írtam, hoppá) készült néhány olyan kép, ami kemény döbbenetbe taszított. Volt ismerősöm, aki meg is kérdezte, hogy OK, hogy ő a szar kajáktól tiszta narancsos, de én mi a töktől? Hát genetika is van ebben nyilván, meg jó adag pech, meg úgy összességében peches genetika és sok más is, de sajnos tény, hogy a combom külső oldala botrányos tud lenni. Hiába a kerekedő popsi és erősödő comb, ez a terület tartja magát ami a domborzatot illeti. Ami hat rá, az a minimális ch, rengeteg víz és a keményebb edzés. Persze mihez képest keményebb, mindenesetre most variáltam kicsit és lábat két nap edzek, külön fókuszálva az egyes területekre.

Szóval igen, nem tökéletes a testem és talán sosem lesz az - ahogy W is megmondta a legelején: a testépítéssel belépek az elégedetlenség mocsarába, mivel mindig többet és jobbat akarok majd... De persze ez is célokat szül, amit meg élvezek, nagyon is.

Mindeközben pedig, hogy azért hadd dagadjon a májam - 2 gatya ment a levesbe, mert lefeszülnek rólam, egy korábban nagynak nyilvánított pedig olyan csodásan simult ma rám, hogy én is egész nagy örömmel méregettem magam a tükörben.

Hiúság hello!

csak a blog...

Szóval az edzések kihagyás nélkül mennek, csak a blog akadozik. Nem időhiány, hanem annak beosztásával való problémák miatt. Én legalább is így gondolom, bár még mindig vannak, akik elképednek azon, 2 gyerek, munka és egyéb kreatív elfoglaltságok mellett hogy tudok háromszor (ha négyszer, akkor meg főleg hűha...) eljutni edzeni meg naponta főzni és ők valószínűleg főleg ledöbbennének, ha megtudnák, mindezek mellet még élni és szórakozni is tudok és a blogolás is mindig beleférne , ha kicsit tudatosabban bánnék az időmmel. Elhatározás kérdése, deccól folksz. Bárki képes erre, és nagyon sokan mindezt úgy csinálják még akár több gyerek mellett is, hogy az állam esik le.
Én meg speciel azt nem értem, más hogy képes nap mint nap olyan szarokra (értsd élelmiszerféle) rakat pénzt kiadni, amiről lényegében azt sem tudják, micsoda. Jó, én is szoktam ilyet enni, azaz mi is, de a táplálkozásunk nem ezekre épül, mert nekem fontos, hogy javarészt tudjam, mit eszek. A napokban hallottam valakitől, hogy ugyan már, mindenkinek van a fagyójában vész esetére egy mirelit pizza. Megkérdeztem, hogy most komolyan nagyon "ciki-e", ha elmondom, hogy szerintem vagy 6-7 éve nem vettem ilyet... Erre persze a felesleges fényezésem volt a válasz, amire meg rohadtul nem vágyom. De mindegy is.

Szóval ennek az értelmetlen kis zanzának annyi volt a lényege, hogy írjak megint, de ez még a magam öröméhez is csekély volt, tehát next time.