testkép

Még a blog legelső posztjai között írtam az egyikben, hogy a tuti a testépítők midegyikében lakik belül valahol egy hiú kislány, aki illeg billeg a tükör előtt és még az utcára való kilépés előtt talán a mosolyát is ellenőrzi. Tartozom azt hiszem egy vallomással: bennem is ott lakik ez a bizonyos hiú kislány. A párhuzam nem úgy értendő, hogy mivel én is testépítő lennék, ezért… Senkit nem akarok megsérteni azzal, hogy ilyesmit mondok magamra, egész egyszerűen csak annyit akarok ezzel, hogy én sem vagyok más. Szóval ott van a lányka, de az a nagy büdös helyzet, hogy ő már rég nem a gonosz láthatatlan barátom, hanem motivátorom, harcostársam. Ő az a belső viszketés, aki miatt már én is mondom magamnak edzés közben, hogy még kell az a 2 ismétlés, mert magam mi a francért csapnám be?

Amikor szóba kerül, mi a célom az edzéssel, alapvetően 3 dolgot szoktam mondani, de az egyik szégyellősen mindig a végére kerül, szóval a sor valahogy így alakul: példát akarok mutatni a gyerekeimnek, erősebb és egészségesebb akarok lenni és természetesen formásabb (értsd: kibaszott jó testet akarok).

Egy anyukákból álló fb csoportban (nem arctalan tömeg, 5 éve összetartó csapat) feltettem nekik a kérdést, hogy menyire befolyásolja az önmagukal való viszonyukat, saját megítélésüket a saját testképük. Voltak egyszerű, egy szavas válaszok és hosszabb monológok is (nagyon jó volt, hogy gondolkodni kezdtek sokan), de ha röviden össze akarnám foglalni a választ, akkor az nagyjából ennyi lenne: nagyon. Elárulom: az enyémet is. Épp ezért a saját megelégedésemért dolgozom - mert ha már lemegyek a terembe és mozgok, a példa megvan, ok, nyilván az egészségemért is többet teszek ezzel, mint seggmeresztéssel, de az igazán nagy elégedettséget - rövid távon - az a változás hozza, amit már a tükörben is látok. (Nyilván majd ha a gyerekek nagyobbak lesznek, akkor őket is magunk mellé vesszük, és négyen bámulunk majd a tükörbe, csak úgy a saját megelégedésünkre.)

Ami azonban a testképem illet nem rendelkezem irracionális vágyakkal: nem forgolódom álmatlanul a ferde ujjaim miatt, azt is elfogadtam, hogy a lábaim formájában is mindig ott lesz az az enyhe sóhajtás (O!), a törés miatt örökre kiálló jobb kulcsontom már a védjegyem és ami még ennél is fontosabb nekem: szeretem a striáimat. Nem nézek rájuk ferde szemmel, sőt, büszkeséggel töltenek el, azt üzenik nekem, hogy az anyaság nem akadály, hanem erő és lendület. Dolgokat nem azért nem tudok megcsinálni, mert anya lettem, hanem épp azért teszem őket még nagyobb lendülettel és meggyőződéssel, mert anya vagyok.

Nekem gyerekeim vannak, nem kifogásaim...