Őszintén szólva semmi gondom azzal, ha egyedül megyek edzeni, sőt, ez a megszokott és normális alapállapot, de - és talán épp ezért - szeretem a közös edzéseknek az esemény jellegét. Szentimentális típus vagyok, de ezzel is az összetartozás egy szintjét
élem meg, miközben a külön edzeni járás lehetőségét nem áldoznám fel
teljesen. (Az az "ÉN-időm".)Kettős dolog ez: szeretek vezetve lenni és ugyanakkor szeretem, hogy már nem kell minden pillanatban "fogni a kezem"; szóval W figyeli amit csinálok, de már nem nagyon szól bele, ha mégis, azt csak azért teszi jellemzően, hogy még többet kihozzon belőlem. Az elmúlt napokban W szüleinél voltunk és így kétszer is együtt mentünk, ez a két alkalom pedig újra azt bizonyította a számomra, hogy több van bennem, mint amit egyedül ki tudok, ki merek hozni.
Előre szóltam, ugye, hogy már mélyítem a témákat lassan? Hát nesze...
Az utóbbi időben egyre gyakrabban kapom magam elemzésen: egyre többet figyelem az apróságokat, nagyobb bennem az igény a mélyebb, elsőre nem látható tartalmak feltárására, keresem az összefüggéseket, a feltehető kérdéseket. Rájöttem (tudtam én, csak nem sejtettem, ugye...) arra is, hogy az életben - csak úgy, mint az edzésben - igazi eredményeket akkor fogok tudni elérni, ha el merem hagyni a komfortzónámat. Te mernéd, vagy megteszed?
Ami engem illet: amíg a gyomrom ökölbe attól, hogy a 80 kilóra a lábtolón még rátesz W 30-at és szinte azt érzem, hogy sírni tudnék, hogy miért nem érzi, hogy nem fog menni és aztán mégis, addig mire számítok? Milyen az, hogy Ő még jobban bízik bennem, mint én magamban? Egyfelől fantasztikus érzés más beléd vetett hite, főleg ha az életed párja, de azért elgondolkodtató... Azért csak jobb lenne magamnak feltenni a súlyt és a helyzet az, hogy eztán meg is fogom tenni - de akkor ugye kell egy újabb kihívás, mert ez már megint csak határon belüli mozgás lesz majd.
Aztán most valahogy ezt a szemléletet a hétköznapjaimba is igyekszem becsempészni. (fb challange lesz belőle még a végén :-))
Előre szóltam, ugye, hogy már mélyítem a témákat lassan? Hát nesze...
Az utóbbi időben egyre gyakrabban kapom magam elemzésen: egyre többet figyelem az apróságokat, nagyobb bennem az igény a mélyebb, elsőre nem látható tartalmak feltárására, keresem az összefüggéseket, a feltehető kérdéseket. Rájöttem (tudtam én, csak nem sejtettem, ugye...) arra is, hogy az életben - csak úgy, mint az edzésben - igazi eredményeket akkor fogok tudni elérni, ha el merem hagyni a komfortzónámat. Te mernéd, vagy megteszed?
Ami engem illet: amíg a gyomrom ökölbe attól, hogy a 80 kilóra a lábtolón még rátesz W 30-at és szinte azt érzem, hogy sírni tudnék, hogy miért nem érzi, hogy nem fog menni és aztán mégis, addig mire számítok? Milyen az, hogy Ő még jobban bízik bennem, mint én magamban? Egyfelől fantasztikus érzés más beléd vetett hite, főleg ha az életed párja, de azért elgondolkodtató... Azért csak jobb lenne magamnak feltenni a súlyt és a helyzet az, hogy eztán meg is fogom tenni - de akkor ugye kell egy újabb kihívás, mert ez már megint csak határon belüli mozgás lesz majd.
Aztán most valahogy ezt a szemléletet a hétköznapjaimba is igyekszem becsempészni. (fb challange lesz belőle még a végén :-))
Szeretném, ha a gyerekeinknek ezt a szemléletet már hamar át tudnánk adni és nem felismerniük kéne ezt, hanem ebben nőnének fel. Rajtunk áll, tudom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése