Megvan annak a maga szépsége, ahogy apránként újra terhelve a térdem eljutok odáig, hogy a combfeszítőn próbálkozom a 30 kilóval. Próbálkozom, mert sejtelmem sincs, megy-e majd, úgy figyelek a térdemre, mintha a lábtolón mázsákat kéne mozgatnom és picit félek is. Aztán sikerül és örülök. Tovább nem mentem, mert azért még érzem, hogy nem tökéletes a dolog, de alakul.
Ez az egész arra mindenképp jó volt, hogy nagyobb figyelemre, összpontosításra kényszerít és kreatívvá tesz, mivel valahogy a lábam-fenekem is meg kell mozgassam, de a térdhajlításos dolgok mint guggolás vagy lábtoló, kitörések még nem igazán mennek. Szóval ez is olyan kaki, amiben bőven van mazsola :)
Érzem, hogy egyre jobb, a lelkesedésem pedig töretlen.
