mit veszel, mit eszel?

Hát most az a helyzet, hogy így a hó vége felé már a nagy lakásfelújítás mellett ürül a pénztárca, ebből kifolyólag csökken a vásárlási hajlandóságunk is, szóval most leginkább már semmi nem veszünk, esszük, ami otthon van. De azért nem erről akarok most írni, hanem vegyük azt a helyzetet, amikor valóban vásárolunk.

Nem lesz meglepő, ha azt írom, úgy gondolom, tudatos vásárlók vagyunk és ez nem abban nyilvánul meg, hogy olcsón akarunk sok ételt venni, hanem jó áron igyekszünk jó minőségű ételeket vásárolni. Őszinte leszek: ez közel nem egyenlő azzal, hogy mi kevés pénzt költenénk ételre, sőt, de adott sok olyan "étel", amire mások halom pénzt adnak ki, mi meg egy kanyit sem. Egyesek igazi aszkétának gondolnak minket, mert mi az, hogy nem eszünk cukrot, meg fehér lisztet, meg félkész cuccokat, mert hogy lehet úgy élni, meg hogy van időnk bármire, mert ugye két gyerek és munka és a viszketés a hát közepén meg a szomszéd Rózsi néni... Szóval helyettünk gyártanak kifogásokat és már-már piedesztára emelnek és/vagy igazi különcként tekintenek ránk emberek azért, hogy például minden nap főtt ételt viszünk magunkkal munkába. Erre azt mondom: mindenki a maga számára fontos dolgokra tud időt szánni és mibe fektetnék, ha nem a családom egészségébe?

Aztán néha sajnálnak is minket, mert szerintük csomó jó dologról lemondunk - ha pedig azt mondom, hogy ugyan, néha látványosan nem hisznek nekem.  A helyzet azonban az, hogy istenieket sütünk, főzünk, csupán olyan alternatív megoldásokat használunk, amik egészségesebbek, mint nagyanyáink receptjeinek eredeti hozzávalói és ügyelünk rá, hogy ne használjunk félkész hozzávalókat, ennyi valójában a hatalmas nagy titok. Mondjuk ebben a témában megkérdezhetnénk a kollégáim, akiknek ma házi készítésű bonbont hoztam. Nem kell azt gondolni, hogy nap mint nap grammonként mérjük mit eszünk, azt meg főleg nem, hogy szegény gyermekeink alig esznek valamit (ó, ha tudnák :-)). De a helyzet az, én emiatt már nem magyarázkodom soha, csak mosolygok.

Ami viszont tény: számos szuper-erővel bírunk, de az jelenleg még nem fér bele, hogy nap mint nap piacra menjünk, így a hó elején a fagyasztó tele kerül bizony husival és veszünk némi fagyasztott zöldséget is (ebben preferálom a frisset, bár nem egyértelmű már, hogy azzal mindig jobban járunk), tehát van egy bitang bevásárlás minden hónap elején. Maga a nagy bevásárlás nem annyira csábító dolog és van tuti forrásunk, így például kényelmes és megbízható megoldásként a húst - ahogy ezt már korábban is írtam - rendeljük és előfordult az is, hogy a Tuskóból is jött hozzánk a futár. Aztán azt is be kell még vallani, hogy valóban vannak napok, amikor nem sok kedvünk van főzni, de azért mindig kárpótol ilyenkor utólag a tudat, hogy pontosan tudom, mi az, amit eszek.

És most valószínűleg pofánverem a fentieket azzal a kijelentéssel, hogy bizony a KFC-ben a kaja qrvafinom és a nagyiknál sem várjuk el, hogy nekünk főzzenek. De a helyzet az, ahányszor mi beletojunk, hogy mit eszünk, az emberek javarészt épp csak annyiszor figyelnek rá. Ugyehogy?

Szóval igen, javarészt tudjuk, mit eszünk és figyelünk, mit veszünk. A tudatos vásárlás és a házhoz rendelés kapcsán szúrok be egy mai, a témával foglalkozó cikkben talált képet, ami tökéletesen bemutatja, mik azok a cuccok, amiket az elmúlt 3-4 évben biztos nem vettünk (ok, csoki azért lehetett vagy 5 tábla és a fűszerrel persze semmi gond).

forrás: origo.hu

Ilyen felvezetés után talán nem meglepő, ha azt mondom, mostantól elindulok a bloggal egy kicsit gasztro irányba is.

jogod van ügyetlennek lenni - de nem mindegy, miben...

Én még a mai napig is néha nagyon esetlen tudok lenni a teremben...

A "térdelő guggolás" egy ideje kimaradt a programból, de most, hogy a guggolást próbálom újra felhozni, azt gondoltam, ennek is újra helyet szorítok a menetben. Jó esetben ezt azoknál a villáknál szoktam csinálni, amikre a fiúk a bicepszezések közben szokták feltenni a rudat, de most azok foglaltak voltak, így átmentem a szőnyegre és onnan vettem fel. Csináltam egy bemelegítő sorozatot, ezt még simán mellre tudtam venni, de aztán én agyas növeltem a súlyt és ennek hiába futottam neki többször, bizony képtelen voltam mellre emelni (elöl szoktam tartani). Őszintén szólva valószínűleg elég nevetséges kínlódást mutathattam be és elképzelésem nincs, miből gondolhattam, hogy ez így működhet. Szóval átviharzott a fejemen, hogy hagyom az egészet és elbújok, megyek tovább egy másik gyakorlathoz, mintha mi se történt volna, de még mielőtt jutottam volna valamire, már fel is ajánlotta nekem egy srác, hogy segít. Hozzá is tette: ha fel tudnád venni kézzel, lássuk be, sok értelme nem is lenne, a lábad többet bír... Tök igaz. Belülről dübörgött bennem a magyarázkodás utáni vágy, hogy de én valójában nem szoktam ilyen szerencsétlen lenni, meg bírnám többel is de aztán hagytam az egészet és csak csináltam. Ez már csak amolyan levezetés volt a végén, több sorozat guggolás után.

Ami a guggolást illeti: sajnos a cél még nagyon messze, az 50-et érzem még úgy egész rendben, feljebb most még nem mentem, ha nem sikerül összekapnom magam, akkor bizony arról a 80-ról idénre le kell mondanom (persze mikor ezt elhatároztam, akkor még nem tudtam, hogy egy térdsérülés hónapokra visszavet).

forrás: workoutlabs.com

Edzés után pedig jött az az élmény, ami miatt azt éreztem, inkább öltöznék fiúkkal (jó, mégse, vagy nem úgy): pici a hely, egymást nem észrevenni, elkerülni nem lehet, így meghallgattam egy félig sírós telefonbeszélgetést, amiben a lányzó azt ecsetelte barátnőjének, hogy a barátja teljesen hülyének nézi, tuti van valakije. Kedvenc érvem: el volt pakolva a szárítóról az összes bugyim és a hálóingem, és a papucsom is betette a szekrénybe, ilyet sose csinált, biztos nő volt nála! Elhangzott a "ha már nem akar velem lenni, miért nem mondja, hogy vége" frázis és persze a "tudom, de én szeretem". Úgy szeretem az ilyet! Ja, nem. Legközelebb megkérdem lehet, rendeződtek-e a dolgai, ha már így indirektbe részese lehettem az eseményeknek.

Mosolyogva jöttem ki: nem értem én már ezeket a problémákat. Ugyanakkor mérhetetlenül megdöbbent, hogy tényleg basszus az emberek nagy részének a legfontosabb párkapcsolati tanácsok a következők: legyetek őszinték és BESZÉLGESSETEK! Pusztán a tény, hogy van, aki szerint mi ezért is nagyszerűek vagyunk, mert ez milyen jól működik köztünk, megdöbbentő számomra, de való igaz, hogy mi minden baromságunkkal együtt oltári szuperek vagyunk. 

És azt még nem is meséltem, hogy már a gyerekek is néha lejönnek edzeni! Ezért meg a hely szuper, de erről legközelebb...

pokróc

Teljesen off, de azért az a pillanat "made my day" mikor néhány pillanattal az indulás előtt B ránéz a felsőmre és közli: Ahhw! Anya, az oviban pont ilyen pokrócok vannak...

Szóval ma pokrócnak öltöztem, cserébe viszont vigyorgok. Este majd nem fogok, mert guggolás jön. Egyelőre pedig még a hétfői hátazás utóhatásait is élvezem, melyeknek köszönhetően még egy forró hitvesi ölelés is könnyeket tud szinte csalni a szemembe.

könyék, persze

Vasárnap eszembe jut az a szupertroll srác, aki egy fb csoportban azt ecsetelte egyszer, hogy az aznapi alkar edzése után csak 42 perccel tudta meginni a turmixát, most akkor oda minden befektetett munkája? Levezetem, miért is ugorhatott be ez a momentum.

Játszóterezni voltunk a srácokkal, azaz játszótereztünk volna, ha nincs épp mellette egy szabadtéri edzőpark, mert így egyből "anya, menjünk edzeni" felkiáltással robogtak át a homokozón - én meg persze utánuk. Mindent ki kellett próbálni, volt, amire B már iszonyú rutinosan pattant fel és kezdett ügyködni rajta, R persze a maga kis szeleburdi módján még mindenben a játékot kereste, de hiszen 4 évesen ez még így teljesen rendben is van. A végén figyeltem fel rá, hogy minden gépen van egy kis eligazítás, mit és hogy kéne csinálni azon az eszközön, a húzódzkodó kereten lévő felirat különösen megtetszett, meg is kellet örökítenem, íme:

A "könyök hatásos erősítése" rész a kedvencem.

Ehhez kapcsolódóan el kell mondanom, hogy tegnap igyekeztem mindent megtenni, hogy erősítsem a könyököm, de az erő nem volt már velem: jónéhány széles és szűk fogással elvégzett T-rudas evezés után hiába minden elszántság és vergődés, már csak lógni tudtam a szeren, miközben a szokott módon diszkréten kiröhögtem magam. Ilyenkor persze annyira nem szoktam körbenézni, megtartom a kínom magamnak.

Az öltözőbe menet viszont dobtam egy hatalmas mosolyt a lánynak, aki épp tolódzkodott.

oldscool terem

Amikor W szüleihez utazunk és az ottani terembe megyünk, az több szempontból is furcsa érzés nekem. Egy az, hogy itt W egy másik dimenzióba ránt valahogy engem is. Régi ismerősökkel találkozik, akikkel adott esetben évtizednyi kihagyásokat próbálnak valamelyest átugrani néhány mondatban, így időről időre kapok egy újabb kis szeletet a múltjából. A másik pedig, hogy ez aztán közelről sem az a modern és főleg nem "csajos" hely: vannak még olyan súlyok is itt, amit talán már akkor fogott W a kezében, mikor 17 évesen először ment le a terembe.

Ha az ember nem törődik azzal, hogy lényegében OSB lapokból összetákolt öltözőben veszi át a ruháját és csak nagy szerencsével talál papírt a középiskolai WC-t idéző színvonalú mosdóban, akkor bizony nagyon hamar rá tud hangolódni az edzésre, hamar dübörög az adrenalin. Teljesen nyilvánvaló: itt nem az infrastruktúra számít, hanem a vasak. Hagyománya van erre az erősportnak, már az előtérben lévő hatalmas rönkökből, betongolyóból is sejthető, hogy itt bizony nincs finomkodás. Épp a napokban mondta egy ismerősöm, hogy őt nagyon zavarja az edzések hangja, a nyögések, ordibálások - na itt speciel ebből jut bőven. Keményen hangolják egymást a srácok és amikor többszáz kilós felhúzásokat csinálnak, bizony azt nem csendes szusszantásokkal kísérik. 

A terem két nagyobb részre van osztva, de talán épp a fentebb leírtak miatt a női szekciót azt hiszem, kicsit túlzottan könnyedre vették. Bár a női részen az ég egy adta világon senkit nem kéne kerülgetnem, mert a legtöbb esetben üres, én mégis a másik oldalon szeretek edzeni. Két oka van ennek: az egyik, ahogy már írtam is, a rendelkezésre álló gépek és eszközök, a másik pedig - bármennyire is furcsa - a hangulat. Engem elképesztően tud motiválni az erő, mások ereje, még akkor is, ha az számomra elérhetetlen. Szóval ha mást látok elszántnak az valahogy át tud rám ragadni, még akkor is, ha az illető mondjuk 250 kilót húz fel, miközben én kb. 6 kilós súlyokkal dogoztatom épp a deltám :)

A teremben ha környezetidegen dolgot kéne mondanom, az talán a folyosón lévő tv, amin motivációs videók szoktak általában menni és ami alatt a hifi található - megy néha a harc, hogy mi szóljon, de ez egy olyan probléma, amit soha nem értek meg. Amíg nem mulatós, tőlem lehet lényegében bármi.

Pénteken, épp az Olimpia előtti napon, ide szorultam ki néhány vállgyakorlat erejéig. Szerencsétlenkedtem egy sort, mire megtaláltam a jó tárcsákat (vékony rúd - vastag rúd problémakör), majd mire végre minden megvolt és teljes erőbedobással csináltam az előreemelést feltekintve azt látom, a TVben is ez a gyakorlat megy, csak Phil Heath valamelyest nagyobb súlyokkal és reményeim szerint durvább arckifejezéssel csinálta...

Így esett, hogy ez megint egy olyan edzés volt, amibe belekerült némi nevetés.

edzőtermi beszélgetések

Bármit lehet rám mondani, de hogy a teremben a beszédes fajtákhoz tartoznék, na azt nem: megyek és teszem a dolgom, persze ha úgy adódik a minimális kommunikáció működik (hány sorozatod van még?), de inkább magamra szeretek koncentrálni. Persze figyelem is azért a környezetem és az embereket, tanulok, irigykedek, és ha olyanom van, keresem a motivációt.

Néhány napja megrettentettem egy csajt az öltözőben. Nem tudtam, hogy szólítsam meg, ezért "Ne haragudj, hogy ezt mondom.." felütéssel kezdtem, és elmondtam neki, hogy ha én úgy tudnék tolóckodni, mint ő... Eléggé meglepődött, de megköszönte és elmondta, már az hitte, hogy valamit nem jól csinált, mert ő amúgy örömmel fogadja a segítő szándékú kritikát. Az biztos. hogy kritikát én nem fogalmaznék meg, csak nagyon indokolt és veszélyes helyzetben, mivel ennyire nem vagyok biztos a tudásomban.

Szóval furcsa volt, főleg mivel kínosan felszínes csevej alakult ki köztünk, miközben ő már ment volna haza, én meg álltam és a melltartóm szorongattam a kezemben, hogy öltözhessek végre.

A történethez tartozik, hogy gyerekkoromban eltört egyszer a kulcscsontom, ami - máig sem értem, hogy - egy tolóckodásszerű mozdulat következtében történt és valahogy még mindig tartok ettől, hiába telt el azóta huszonakárhány év. Próbálkozom, de valahogy még a fejemben nincs teljes rend. 

Soha nem éreztem még ennyire, hogy tolóckodni akarok, mint most, ahogy ezeket leírtam...

hiúság hello

Baromira nagyot hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel, látszik-e bármi eredménye az edzéseknek, de akkor is, ha azt mondanám, én mindig látom is magamon az alakulást. Amit tuti látok viszont, az a narancsbőröm. (Surprise! Igen, volt és van...) Harcban állok vele épp és megfogadtam, hogy ha legalább rövid időre is, de bekeményítek annyira, hogy megszabaduljak tőle és "sima bőrű" legyek.

A traktorkerékkel való harcom alkalmával (mert valóra vált az álom! nem is írtam, hoppá) készült néhány olyan kép, ami kemény döbbenetbe taszított. Volt ismerősöm, aki meg is kérdezte, hogy OK, hogy ő a szar kajáktól tiszta narancsos, de én mi a töktől? Hát genetika is van ebben nyilván, meg jó adag pech, meg úgy összességében peches genetika és sok más is, de sajnos tény, hogy a combom külső oldala botrányos tud lenni. Hiába a kerekedő popsi és erősödő comb, ez a terület tartja magát ami a domborzatot illeti. Ami hat rá, az a minimális ch, rengeteg víz és a keményebb edzés. Persze mihez képest keményebb, mindenesetre most variáltam kicsit és lábat két nap edzek, külön fókuszálva az egyes területekre.

Szóval igen, nem tökéletes a testem és talán sosem lesz az - ahogy W is megmondta a legelején: a testépítéssel belépek az elégedetlenség mocsarába, mivel mindig többet és jobbat akarok majd... De persze ez is célokat szül, amit meg élvezek, nagyon is.

Mindeközben pedig, hogy azért hadd dagadjon a májam - 2 gatya ment a levesbe, mert lefeszülnek rólam, egy korábban nagynak nyilvánított pedig olyan csodásan simult ma rám, hogy én is egész nagy örömmel méregettem magam a tükörben.

Hiúság hello!

csak a blog...

Szóval az edzések kihagyás nélkül mennek, csak a blog akadozik. Nem időhiány, hanem annak beosztásával való problémák miatt. Én legalább is így gondolom, bár még mindig vannak, akik elképednek azon, 2 gyerek, munka és egyéb kreatív elfoglaltságok mellett hogy tudok háromszor (ha négyszer, akkor meg főleg hűha...) eljutni edzeni meg naponta főzni és ők valószínűleg főleg ledöbbennének, ha megtudnák, mindezek mellet még élni és szórakozni is tudok és a blogolás is mindig beleférne , ha kicsit tudatosabban bánnék az időmmel. Elhatározás kérdése, deccól folksz. Bárki képes erre, és nagyon sokan mindezt úgy csinálják még akár több gyerek mellett is, hogy az állam esik le.
Én meg speciel azt nem értem, más hogy képes nap mint nap olyan szarokra (értsd élelmiszerféle) rakat pénzt kiadni, amiről lényegében azt sem tudják, micsoda. Jó, én is szoktam ilyet enni, azaz mi is, de a táplálkozásunk nem ezekre épül, mert nekem fontos, hogy javarészt tudjam, mit eszek. A napokban hallottam valakitől, hogy ugyan már, mindenkinek van a fagyójában vész esetére egy mirelit pizza. Megkérdeztem, hogy most komolyan nagyon "ciki-e", ha elmondom, hogy szerintem vagy 6-7 éve nem vettem ilyet... Erre persze a felesleges fényezésem volt a válasz, amire meg rohadtul nem vágyom. De mindegy is.

Szóval ennek az értelmetlen kis zanzának annyi volt a lényege, hogy írjak megint, de ez még a magam öröméhez is csekély volt, tehát next time.

Vissza a kályhához

Úgy tűnik, a sérülés miatti kihagyás alatt megint szétestem kicsit, így W tanácsára és segítségével újra a guggolási technikámon dolgozunk. Tegnap ennek jegyében csak rúddal, majd azon 10 kilóval guggoltam csak W tudja, hány sorozatot. Rendes fogás, első fogás egymás után, a combfeszitőn utána bizony vicsorogtam is keményen.

Kis súllyal ment tehát sok sorozat, de a koncentráció, folyamatos izomfeszítés megtette a magáét, már este is nehezen mozogtam, de most reggel... 

Kicsit visszalépésnek élem meg a dolgot, hiányzott, hogy erősnek érezhessem magam, de a technika mindenek felett. Nem tudom, csak én vagyok-e ilyen béna, hogy időről időre vissza kell mennem az alapokhoz, vagy mással is megesik. Rendre megsértődöm, ha W szól, látja, valami nem jó, de közben hálás is vagyok nagyon neki, hiszen fontos, hogy a sérülés esélyét minimalizáljam és olyan hatékonyan dolgozzam mindeközben, amennyire csak lehet.

Később aztán mozi után csak a néhány hete felfedezett kültéri edzőhely felé kanyarodtunk. Így történt, hogy fél 11-kor egy parkolóbban újra felvettem a néhány órával korábban tocsogósra izzadt ruhámat és majomlétrára, kötélre pattantam.

Aztán a hely gumiburkolatán fekve néztük a csillagokat. "fittromantic"

kötél

Már ott tartok, hogy a legnagyobb napsütésben és melegben is vonzó tud lenni egy szabadtéri edzőhely számomra. Vasárnap 33 fokban álltunk meg a tűző napon, hogy egy látszólag nem rég átadott és igen jól összerakott helyet kipróbáljunk. Hogy többet ne mondjak: volt például kötél is. A kötélmászás sokak számára valami nevetségesen egyszerű dolog, nekem középiskolában maga volt a tárgyiasult rettegés. Talán a legutolsó évre sikerült valami olyan technikát kidolgoznom, aminek segítségével ha vért izzadva is, de legalább egy 4-es szintig fel tudtam mászni (persze, hogy ez is osztályzásra ment). A srácokra, akik csak a kezükkel húzták fel magukat, bizony  Aztán ahogy elkezdetem edzeni, kicsit erősödni és kihívásokat keresni rájöttem, hogy már megy...

A Spartanra úgy készültem, hogy mit nekem fáradtság, víz, sár, a kötélre tuti fel tudok majd mászni - és ez talán így is lett volna, ha addigra nem sérül le a térdem. Szóval április óta kerestem az alkalmat, hogy valahol újra mászhassak, így mikor itt megláttam a kötelet, nem sokáig gondolkodtam, nekiduráltam magam és hajrá. Felmenni cseppet nem volt gond, de lefelé - mezítláb voltam - vesztettem egy adag bőrt a bal lábfejemről. Az a helyzet, hogy még ez sem tört le, és mikor W annyit mondott, csináld láb nélkül, megpróbáltam, ráadásul két kötélen. Hát majdnem ment...

Az a csodálatos, hogy sokszor már nem útról, célról, tervekről írok, hanem a mozgás öröméről. 

I have a dream...

Ami egy ház, kert, kutya... és egy traktorkerék.















Ez van ;)

kép forrása: body.builder.hu

fitt couple

Hát őszinte leszek, engem néhány fitt páros fotó nagyon meg tud venni, szexinek, szépnek találom, ahogy egy formás pár együtt edz a teremben. Fel is merült már bennem, hogy csak úgy a motivációm fokozása végett oda kéne tenni magam, hogy esetleg majd mi is bevállalhassunk egy ilyen fotózást. Nem vagyok az a magamutogatós fajta, tartok tőle, nem épp olyan lenne az eredmény, mint amiről álmodom, de azért lehet, a kíváncsiságom fog győzni. Addig is: azért megmarad nekünk az alkalmankénti közös edzés élménye.

Két hete kitört a nyári szünet az oviban, ami ugyan "csak" 5 hét, de azért bőven igényelt szervezést. Úgy tudtok megoldani, hogy a gyerekek egy hetet tőlünk távol, W szüleinél töltenek. Nem fogok hazudni: hiányolom őket, de azért megvan ennek az egy hét "szabadságnak" is a szépsége, pl. idejét nem tudom, mikor volt olyan utoljára, hogy hazaérek, lerúgom a cipőt és elhasalok egy könyvvel az ágyon. Hazudtam: tegnap. Nade előtte... 

Szóval ebben a csuda nagy függetlenségben megadatott most nekünk a közös edzések lehetősége, ami engem mindig nagyon fel tud spannolni. Egy dolog, hogy együtt, de ami még szuper klassz, hogy így a héten legalább négyszer eljutok a terembe és ráadásul nem is a "sajátomba", hanem közösen oda járunk, ahová eddig csak W. Valami érthetetlen okból eddig tartottam ettől a helytől, de azért az a tény, hogy az első itteni edzésem után azon kapom magam, hogy a pultos csaj telefonján a gyerekéről készült videót nézek szerintem elég jól jelzi, hogy nem valami veszedelmes a közeg. Lehet, hogy váltok.

Váll álom

Ma váll edzés, még mindig nagy kedvenc. Most, hogy már jobb az idő, egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy a vállam tükörképét lesem a metró üvegében. Én, a kis csapott vállú, hegyes csontú kisvirág komoly örömmel szemlélgetem, hogy a vállcsontomnak "kopik a hegye", kerekedik a forma. Ennyi befektetett munka után álszerénység is lenne mást írnom. 

Persze ha váll, akkor nekem mindig Jessie vonalai ugranak be, ahhoz meg azért kell még dolgozni. Sokat :)

Irgumburgum

Eltávolodtam innen, amit nem vagyok hajlandó engedni magamnak - de szerintem erről már írtam. Ami a legfontosabb: a térdem javul, sőt, mostanra elég jó, de a bátorságom még nem a régi - mindösszesen 2 alkalommal guggoltam április eleje óta, tegnap már 55 kilóval. Ha nincs a sérülés, nyilván ennél már jóval többre lennék képes, de nem baj, apránként alakul ez, hála az égnek sokkal gyengébb nem lettem. Na igen, mondjuk az kérdéses, hogy valóban nem lettem sokkal gyengébb, vagy most erősebb bennem a bizonyítási vágy? Talán sosem tudom meg...

A céljaim továbbra is szem előtt tartom, így pl. a 80 kilóval való guggolás nagy vágyam és ha összekapom magam, év végéig meg is kell legyen (67 körül volt a csúcs), mert miért ne, és a 100 kg-os felhúzás is (itt 80 volt a max). Nyilván a másfél évnyi edzés nyomán valamennyit alakult a formám, de mivel a kajálással vannak gondok (nem eszem eleget és pont úgy, ahogy kéne) és edzeni is csak 3-szor jutok el átlagosan, így hiába jön az erő, a formám még messze nem olyan, amit szeretnék. Azt hiszem, komolyabb fokozatba kapcsolok és kérek hozzá segítséget is. Éhes lettem a sikerre. 

Múlt héten egy jó kis edzés után álltam a mocsok mód megvilágított öltözőben a tükör előtt és szó szerint majdnem elsírtam magam, mikor megláttam a lábam oldalán a kis gödröcskéket. Ez persze úgy van, hogy más észre sem venné, meg "tudod te, hogy hányan örülnének ilyen formának", "nem úgy nézel ki, mint aki 2 gyereket szült", de én többet akarok, ez az a pont, ahol nem a tömeg nyugtató hangjára van szükségem, hanem a saját megelégedettségemre. Az igazsághoz hozzá tartozik hogy akkor menstruáltam, és néhány napra rá, ahogy lement egy csomó víz és odafigyelően kajáltam, reggel máris szinte feszesnek éreztem magam, de én már ebből is csak még többet akarok kihozni.

Érdekes vagyok ám az embereknek, mert még mindig aszkétikusnak látják sokan a kajálásom (pedig ha majd jönnek lassan a kis dobozok...), meg kérdőn néznek rám, hogy ugyan mi a fenének akarok én - és ilyenkor végignéznek rajtam - 100 kilót emelgetni, de csak mosolygok. Másfelől viszont hozzám jönnek a kollégák mesélni a sportsikereiket,  és tőlem kérdik, hogy szabaduljanak meg az édesség iránti vágyuktól. Nem tudnak úgy gondolkodni, hogy mindezt egyben kezeljék, hogy lássák az összefüggéseket, de talán nem is kell. Nekik nem fontos, nekem az.

Szóval hajrá! A végtelenbe és tovább...

Apránként

Megvan annak a maga szépsége, ahogy apránként újra terhelve a térdem eljutok odáig, hogy a combfeszítőn próbálkozom a 30 kilóval. Próbálkozom, mert sejtelmem sincs, megy-e majd, úgy figyelek a térdemre, mintha a lábtolón mázsákat kéne mozgatnom és picit félek is. Aztán sikerül és örülök. Tovább nem mentem, mert azért még érzem, hogy nem tökéletes a dolog, de alakul.

Ez az egész arra mindenképp jó volt, hogy nagyobb figyelemre, összpontosításra kényszerít és kreatívvá tesz, mivel valahogy a lábam-fenekem is meg kell mozgassam, de a térdhajlításos dolgok mint guggolás vagy lábtoló, kitörések még nem igazán mennek. Szóval ez is olyan kaki, amiben bőven van mazsola :)

Érzem, hogy egyre jobb, a lelkesedésem pedig töretlen.

spartan chick

Spártai harcosként térek vissza. Az elmúlt egy hónapban a magammal, magamért való küzdelem annyira lekötött, hogy valahogy az írás kimaradt. Most szépen visszaengedem, sőt, visszakényszerítem a mindennapjaimba - mert hiányzik.

Szombaton megvolt a Spartan. Egy héttel előtte úgy eléggé izgultam, aztán elengedtem a dolgot, gondolva, lesz ami lesz, tudni fogom, hol kell abbahagyni, ha abba kell. Mondanom sem kell: a héten csodálatos idő volt, szombatra meg 8 fok, vacogtunk is szépen a rajtnál, valahogy nehezen jött le rólam a kabát.
A rajt előtt volt egy kis hergelős-rémidegesítő ugri-bugri, fejünkön már rajtszámos fejpánttal és ekkor már bennem volt egy kis őrület. Az ordibálós-füstös rajt után szétszéledt már a mezőny, mi a nyugodt tempóban haladók táborát erősítettük, vagy 100 méteren át szárazon, majd onnan sártól-víztől cuppanós cipőben. Túraúton futás fel a Fellegvárig, ott aztán mindenféle akadály, homokzsák cipelése hegyen fel, hálón átmászás, dárdadobás, egyensúlyozás - első 30 burpee szevasz :D - és palánkon átmászás... (8-as akadály a képen) Az átmászással nem volt gond, a leérkezéssel viszont igen, sikerült ki/be fordítanom a térdem, így egy darabig fel sem tudtam állni. Aggódó szemű csapattársak és önkéntes "Van mentős itt, ha kell" tekintett rám, de mondtam, elmúlik ez és megyek tovább. Nem, nem akartam feladni. Az eddiginél lassabban, de folytattam tovább, minden lépésre figyelve, aztán csak mikor már másodszor hagyott el a térdem és ültem félre mondtam a többieknek, hogy nem kell rám várni. 

Szar volt, elképesztő szar ez a helyzet. Fejben és fizikailag ezerszer jobban bírtam, mint vártam, az első felében sokkal jobb tempót is bírtam volna, de takarékon mentünk, és akkor ez... A verseny pikantériája ugye, hogy csak sejted, nagyjából mi várhat még rád, de biztosra nem tudhatod. Mikor már ott egyedül botorkáltam volt néhány nehéz pillanat, mikor azt éreztem, egyedül nem oldom meg, féltettem a lábam is, de úgy voltam vele: inkább sok burpee, de bizony isten, végigcsinálom.

Minden lépés előtt nagyjából kétszer néztem meg, hová teszem a lábam, mindent túlmatekoztam. Sorra előztek le mások, de ez sem zavart, csak arra koncentráltam, ne legyen baj. Hatalmas élmény volt, mikor már láttam a célt - hiába még vagy 4 akadály választott el tőle. A nyakig hidegívbe merülés, vagy a drót alatt sárban kúszás teljességgel leküzdhető volt még ilyen lábbal is.

A majomlétra viszont megfutamított, féltem, ha leugrom megint rossszul érkezem, aztán mikor a derékig érő hideg vízből felkapaszkodtam a nedves, saras kötélre azt hittem, ezt meg fogom csinálni, de ahogy megfeszült a lábam éreztem, a térdem ezt nem szeretné - szóval itt 30-30 féllábas, térdkímélő burpee következett.

Ezután volt az a pillanat, mikor észrevettem W-t és akkor kicsit elérzékenyültem. Sokat járt a végén a fejemben, hol vannak a többiek, hogy találkozunk majd, hogy lesz a befutó. Mikor láttam, hogy Ő ott van, kaptam egy utolsó adag lendületet így a végére és valahogy elöntött a büszkeség, hogy igen, megcsináltam. Még az utolsó állomásnál nyeltem egy kevés homokot az utolsó erőmből összebohóckodott 30 burpee alatt aztán nekifutottam a tűznek és hopp. Ahogy kiértem, ott voltak a többiek, vártak, örültek nekem és én is magamnak. Megvártuk az utolsó befutónkat, aztán sarasan mocskosan összeölelkeztünk és vigyorogtunk együtt mint a tök :-)

Vasárnapra a térdem sokkal szarabb lett, ügyeleten kötöttünk ki, de aztán fokozatosan javult, ma már (csütörtök) lépcsőzni se okoz gondot.

Volt, aki azt mondta, talán mégsem kellett volna, mert mi lett a vége... Én meg azt mondom, nem bánom, nem bántam meg. Kiléptem megint a komfortzónámból, mert bizony a hideg létyóba 10 fokban nyakig merülés az messze azon kívül van. 

A hosszabb táv nem izgat, de az igen, hogy ezt a sprintet jövőre sokkal erősebben és technikásabban, sérülés nélkül végigcsináljam.

AROO!

Futottam még...

Épp tegnap tettem fel inkább csak úgy a levegőbe a kérdést, miben kezdjek hinni. W rámnézett, elmosolyodott és annyit mondott: amiben csak akarsz...

Közeledik az a bizonyos Spartan Race, amivel alapvetően egy bajom van: a futás... A felkészülés jegyében háromszor mímeltem már valami hasonlót, azt hiszem, 1,5 km volt a maximumom. Hangolodtam már a nagy spártai sétára. 

Aztán ahogy közeledett ez a mostani hétvége arra gondoltam, szép időben a Tisza partján csak jó lenne futni kicsit, W-vel, beletenni mondjuk 3 km-t a lábamba. Azt éreztem, én már arra is büszke lennék, de W emelte a tétet 5-re. Kinevettem...

Ma eljött a nap-izgatott voltam és hitetlen. Gyönyörű táj, napsütés, némi szembeszél és bizonyítási vágy - azért 3 csak meglesz...

App indit, 5 km beállítva, hajrá. Gyerünk, fuuu, nem kapok levegőt, na, már jobb, na még addig a fáig, az oszlopig, jó, fordulunk. 2,5. Komolyan?

Visszaút is megy, appot lesem, gyűlnek a méterek, aztán elbénáztam és 4,53-nál ah alkalmazást leállítottam véletlen, de ezt csak később vettem észre, a kiindulási pontra visszaérve. Nagyjából 34-35 perc, 5 km es pár méter. Az életben még nem futottam ennyit, de talán a felét sem.

Büszke vagyok és azóta mosolygok. Fantasztikus, amikor szeretsz valakit es önmagában a beléd vetett hite is plusz erőt ad, hálás vagyok a sorsnak.

Megkaptam a választ is: magamban kell hinnem - még jobban. 

4 hét, Spartan vigyázz, jövök! :)

stressz

Amikor ezt megláttam, - drága csapattársam ma reggel nem volt rest ezt  megosztani az üzenőfalamon - nem szállt meg a nyugalom egy cseppet sem. W mondta, egyszer lehet ő is kipróbálná. Persze amikor kérdeztem, hogy esetleg most gondolná-e, a válasz egy diplomatikus "Nem" volt. Neki elég lesz "nézni" (már amit lehet), meg lazítani egy hétvégét a barátokkal - merthogy aztán jól megérdemelt módon vasárnapig haza se jövünk.

Legyünk reálisak: előfordulhat, mozdulni nem bírok majd. 

Akárhogy is, megcsinálom, legfeljebb sétálok végig...

együtt

Ha nem egyedül edzek, hanem W is velem van, valahogy a puszta jelenléte extra erőt ad, így sokszor jóval többet tudok teljesíteni. Persze ez kettős: én is bátrabb vagyok, ugyanakkor ő is komoly elvárásokat támaszt ilyenkor felém, a kettő együtt pedig elég komoly sikerélményeket szül. Szeretem, sőt kérem azt is tőle, hogy kritizáljon, javítson, bár teszi ezt ő magától is. 

Épp ez a két tényező - plusz erő, támogatás és kontrollált munkavégzés - az amiért hiszem, hogy egy személyi edző igen hasznos lehet, de sajnos jelen állás szerint az én kiszámíthatatlanságom miatt fel sem merülhet, hogy ilyen segítséget kérjek. Szóval egyelőre maradok java részt magamban, vagy megyek tesómmal és igyekszem kihozni így is a maximumot.

Ezek a közös edzések rettenetes sokat segítenek abban, hogy elfogadjam, sok esetben többre vagyok képes, mint amit gondolnék. Nem rég írtam, hogy volt egy guggolási kísérletem 60 kilóval, ami már kezdés előtt halott ötletnek bizonyult és el is könyveltem, hogy messze van még az, erre W segítségével összejött a 65 is (vagy 67,5, csuda tudja, mennyi a rögzítőgyűrű - ha így hívják - súlya). Fejben dől el. Mondja ő is mindig, én is tisztában vagyok vele, de gyakorlatban nem mindig sikerül így kezelnem a dolgokat.

Aztán a húzódzkodás. Sokkal jobban szeretem emberi segítséggel csinálni, mint géppel. Szűk fogással már egész jól alakulok, de lógásból még nem megy. Az állvány tegnap foglalt volt, a csigás gép vázán lévőt használtuk, amit viszont nem érek fel. Ő segített - állítása szerint csak "alig" - én pedig derekasan küzdöttem. Fura volt, mert tényleg nagyon keményen odatettem magam és 6-7 darab ha összejött, de valahogy mégis erősnek éreztem magam - ez persze tökéletesen relatív dolog, én ott és akkor magamról így gondoltam.

Kell, kell hogy legyenek ezek az apró sikerek, visznek előre, mint ahogy a hétköznapi dolgokban is igyekszem minden apró eredményt továbbhajtó energiává konvertálni.

És persze kell az is, hogy adott esetben mulasson az ember egy jót magán. Ott van például a felhúzás... Régebben rajongtam érte, de aztán volt egy időszak, amikor egy rosszabb mozdulat után úgy gondoltam, jobb, ha hanyagolom - ez az időszak szerintem lassan fél évet jelent, ha nem többet. Szóval úgy gondoltam, most itt az ideje apránként kezdeni újra. Anno volt 70 kilós gyakorlatom több is, most az üres rúddal bohóckodtam sokat, hogy a mozdulat újra visszajöjjön fejben, aztán tegnap 50 kilóra jónak éreztem már magam. A súly vállalhatónak is tűnt, de nem egyszer csúszott ki a kezemből, mire rájöttem, - vagy W mondta - nem véletlenül csináltam régebben is felemás fogással. Szóval magam diszkrét kinevetése után így csináltam már, és meg is volt az eredménye. Persze azért az mókás volt, mikor odalépett életem párja, felkapta a rudat, csinált néhány bicepszhajlítást és vigyorogva odébbállt. Na ja...

Szóval jó volt, nagyon jól éreztem magam, a dolgot különösen kellemessé tette az is, hogy este fél 9 körül értünk oda a szinte üres terembe. Húgom is velünk volt, de még így is elfértünk :)

A dolog kevésbé kellemes része, hogy a húzódzkodóról való leugrásom tegnap oly csodálatosan sikerült (vacak cipő, telitalpas érkezés), hogy ma reggel alig tudtam a lábamra állni, úgy fájt a lábfejem. Shit happens, így persze megint röhöghetek magamon, meg az újra meg nem történt futáson... 

2 hónap és jajjnekem

jajj, de döcög...

A betegségek nyomán kiestem a szokásos menetből, olyan össze-vissza sikerül lejutni és ez zavar - már csak azért is, mert így van, hogy minimális kedvem sincs elindulni edzeni. Na így volt ez szombaton is, de végül csak megérte, jó kis lábazás kerekedett belőle.

A guggolásnál ott volt az az 50 kilós cél, amit nagy örömemre sikerült elérnem, aztán meg is haladtam, de most leginkább mégis azt mondanám, hogy egyelőre ez a biztos maximumom - normál napokon. Szombaton lenyomtam a magam ki sorozatait a keretben, szépen pakoltam a súlyokat, ott volt a vállamon a 40, gondoltam egy merészet és emeltem egyből 60-ra, vállamra vettem a rudat és már indultam volna, hogy na egy, amikor belém hasított a kép, hogy csattan a vason a súly én meg röhögve ülök a földön, így vissza is tettem azzal a lendülettel, cseréltem a tárcsákat, maradtam az 50nél. 

Egy srác épp az állványon lévő rudakon húzódzkodott a sorozataim között, konkrétan a hátam mögött lévő padon pihenve nézte, hogy guggolok. Nem volt velem az erő, a lábaim remegtek, annyira nem ültem bele, mint szerettem volna, de azért végigcsináltam a sorozatot - és alig hogy feltettem a rudat, már hallom is, hogy ne haragudj, lehet néhány észrevételem? Mivel ezt sikerült azon a nem olyan tolakodó hangon mondania, hát nem haragudtam és molyogva hallgattam végig azokat a tanácsait, amik semmi újdonságot nem jelentettek, amik szerint általában csinálom a dolgokat, de szavai egyértelmüsítették számomra, hogy azért nem csak magam szerint voltam akkor kicsit széjjel… Szóval még visszább, maradt a 40, rúd vissza, hang a hátam mögül: Na, ez jó volt. Köszi :-)

Aztán jött a szokásos program, lábtolón is biztosra mentem, maradt a 110, levezetésnek kis súllyal combhajlító lassan, koncetráltan. Szóval semmi extra, de azért azt hiszem, csak öszekaptam menet közben magam ott és akkor, mert csodálatos izomlázam van.

Aztán volt lelki zutty is a hétvégén, aminek semmi előjele, oka, fellelhető generátora nem volt, hacsak nem a tovarobogó Mikulás, de szerencsére olyan társam van, akivel ha megharcoltuk ezeket a hisztis kis játszmákat, pontosan tudja, hogy tegyen vissza a sínre - mert egyedül nem mindig megy.

Új hét, lányka beteg, dolgoznék, száguldanak a gondolataim, ésatöbbi - de a lényeg, bent minden ok.

Tényleg, azt mondtam már, hogy a tavalyi év legnagyobb ajándéka számomra az, hogy egyre kevésbé vagyok biztonságmániás, ami az egzisztenciális dolgokat illeti, kezdek bátrabb lenni. Szabadsááááág ;-)

erő

Sose voltam királylány, nyafogós kislány, mindig bírtam a piszkos munkát, a fizikai feladatokat, amikor emelni, tolni, pakolni kell. Nem taszít semmi csupán azért, mert koszos, vagy mert nem tartom nőiesnek, épp ellenkezőleg: szeretem, ha erősnek, bevállalósnak látnak. Fura, hogy mindezek ellenére tényleg csak ilyen későn kezdett el érdekelni az edzés, de nem próbálok most oknyomozni.

Amit most mondani akarok, drága férfiak: ha egy nő olyan feladatot vállal, ami szerintetek számára túlzottan megterhelő, nyugodtan ajánljátok fel a segítségeteket, de ha nem kéri, törődjetek bele: talán hihetetlen, de lehet, meg tudja oldani ;)
Többet mondok: meg akarja oldani.

Döbbenet, három zsugorfóliázott csomag fél literes ásványvizet hoztam fel az emeletre és mindezek után 3 férfi kolléga jegyezte meg, hogy jó erőben vagyok.
Annyit tudtam csak válaszolni, hogy szégyellném magam, ha nem menne... Jó, hogy W pontosan tudja, hogy álljon velem kapcsolatban az ilyen problémákhoz és hagy érvényesülni. Bár néha őszintén szólva többet is kinéz belőlem, mint amit kéne, nyilván teszi mindezt a fejlődésem érdekében :D

Amúgy alig 3 hónap és SpartanRace. Rég tartottam így bármitől, szóval hadd jöjjön

ez itt...

...Spárta. Agybaj. Sose gondoltam magam normálisnak, nade most!

Középsuliban kellett utoljára futnom, azóta semmi, rühellem, nem megy, nem tudom. Szóval akkor kellett utoljára, de most a héten voltam - kétszer. Szerintem mint egy nagymama  Szerintem pont úgy néztem ki,  mint aki sosem futott még - formára, tempóra és úgy egyáltalán. De csinálni kell!

Minek? Áprilisban Visegrád, Spartan race, csajos program... Muhaha...

Őszinte leszek, be vagyok tojva, de ha van valami, amivel biztos, hogy elhagyom a komfortzónám, akkor ez az... Szóval addig el kell érnem, hogy 5 km-t le tudjak futni (soahmégennyitazéletbensem...), ami állítólag nem lehetetlen. Azt mondják, akár sétálni is lehet végig, nade ugyannmár, ennél azért jóval többet várok magamtól.

Eddig ott tartok, hogy magam nem széthajtva futottam 12 percet, ezalatt 1,5 km-t, görcsösen kapaszkodva a pulzusszámlálóba. Tegnap nem futottam, későn értem le a terembe, mintha hiányzott volna, de szerintem nem maga a futás, hanem az önmagamnak való újabb bizonyítás lehetősége. Valójában fogalmam sincs, hogy kell futni, hogy kéne jól csinálni, hát valószínűleg nem ártana segítséget kérni a hatékonyság növelése miatt - még szerencse, hogy van barátom, aki ebből "szigorlatozott".

Még 3 hónap, addig gyúni kell a 2 méter magas palánkra is, szóval hogy az ismerős céljaim is citáljam: húzódzkodásra fel!

Elégedetlenség

Ha azt mondom, hogy elégedetlen vagyok, sokan tenyerüket dörzsölve röhöghetnek fel, gondolva, hogy na tessék, a hab alatt... Nem mások örömét táplálandó, de be kell lássam, valóban sokszor elégedetlen vagyok. Megesik ez a fejlődésem, a hétköznapjaim és minden olyan terület kapcsán, ahol haladást várok magamtól. Nem, hálátlan nem vagyok és ami "van", az igazán nagyszerű, más negyede ennyivel is beérné. 

Én viszont? Ahogy elindulok, telhetetlenné válok, ahogy látom, hogy ami lelkesít azt lehetne jobban, hatékonyabban, gyorsabban, máris gyorsan tovatűnnő, pillanatnyi állapot lesz csak az elégedettség. Akarom a maximumot - magamból.

Valami fura motor ez, ami nem hagy nyugodni, ami űz előre minket. 

W azt mondja, hajt az Egom. Igazából ő is ilyen, de mikor erről beszél, nem úgy hallom őt, mint a saját gondolataim, sokszor magamra is veszem, hogy "úgy, szóval nem elég, ami van". Faszság, nem körülöttem forog a világa: nagyszerű apa és férj, de ezen túl megvannak a maga egyéni céljai is. Világos értékrendje van, ismeri a határokat, ezeken belül pedig nekem feladatom támogatni őt az útján - ahogy teszi ő is ezt velem. Így válunk teljessé - együtt.

Most épp némi frusztrációt jelent számomra, hogy az önkiteljesítésem útját nem látom tisztán, de azért megyek előre és majd alakul. 

Mit megyek, futok. Én. Középiskola óta most először. Nade erről legközelebb.

Újévi számvetés

Helo, 2016, leírlak hát először - és számvetéssel köszöntelek, vagy legalább is egy kis összefoglalóval, ami 2015-öt illeti.

Nem volt ez rossz év. Hazudnék, ha azt mondanám, csak csodák voltak benne, mert akadtak ugyan nehezebb pillanatok, de emberből vagyok, ahogy W is szokta mondani, ha néha nagy jelentőséget tulajdonítok egy- egy rossz reakciómnak, vacakabb pillanatomnak. 

Ez az év valami új kezdete volt számomra, magával hozott sok hasznos felismerést és azt érzem, összességében bizonyítottam.

Bizonyítottam, hogy ott él bennem az igazi nyertes, aki a problémákra a megoldást, a nehéz helyzetekben a kapott feladatot és a tanulási lehetőséget, a kérdésekre a választ, a zavarban a célt, a szürke mindennapokban a hangyafasznyi fejlődési lehetőségeket keresi. 

Elindult bennem, velem valami. Változom, alakulok kívül és belül és egyre teljesebb vagyok, egyre kiegyensúlyozottabb és ami talán a legfontosabb: egyre jobban szeretem magam. Ezt meg nem csak én veszem észre, ami még klasszabbá teszi a dolgot… (Igen, továbbra is feedback-függő vagyok, de lesz ez még így sem :))

Harcolok, de már rég nem mással, a mérce a mai én, akit holnap túl akarok szárnyalni - mindegy, miben. Persze, nem sikerül minden nap, de néhány ilyen után a legnagyobb ostobaság lenne az utat feladni, konok vagyok, megyek tovább (ezt a szót se magamtól vettem, W mondja rám, nem mindig örömmel :D).

A családom egy csoda: rengeteg kihívást, de ugyanakkor hihetetlen boldogságot jelentenek számomra, ők azok, akiknek magamon túl leginkább akarok bizonyítani. Ok, tudom már, hogy a világ bennem kezdődik, de én azért sose leszek olyan, aki teljesen csak belülről tud építkezni, de ezt nem is tekintem gondnak.

Dúl bennem a tettvágy és az adni akarás, 2016 annak az éve lesz, mikor kitalálom, mi a legjobb útja, módja annak, hogy másoknak is adhassak, így egyúttal erősítve azt is, hogy igen, van bennem érték. Mert mindenkiben van, bárkitől tanulhatnánk, de nem mindenki akar adni. Mások vagyunk, én azt hiszem, egyre inkább ilyen, továbbra is önző, de egyre inkább így...

Vannak jól megfogalmazott és időhöz kötött céljaim is, aztán akad néhány lebegtetettebb, de hiszek bennük, lendületet adnak és segítik a fejlődésem - kellenek.

Szóval the beat goes on, haladok tovább a megkezdett úton, lelkileg és testileg egyre erősebben és tisztábban.

Mindenkinek olyan 2016-ot kívánok, amilyet szeretne, de szólok, ehhez melózni is kell ám ;)