Én nem voltam egy beteges alkat, a gyerekek előtt 4 évig lázas se voltam, mondták, készüljek, mert ha közösségbe kerülnek, szépen hazahoznak mindent. Gondoltam persze, hozhatják, mert az én acélos immunrendszerem mindent kibír. Tévedtem.
Anyaként -sőt, szülőként - edzeni járni, vagy bármi magunkról szóló programot beiktatni nem mindig egyszerű, így fokozott tud lenni az elkeseredés, ha minden körülmény jól alakul, aztán valami hülye kór közbeszól.
Az érzés, mikor valami elképesztő módon vágynál edzeni, de napok óta lappang benned valami... Rémes. Ez a helyzet most velem. Már ott tartottam, mit nekem fajó torok, én komolyan lemegyek, mert állatira hiányzik, egyszer voltam a héten - de nyert a józan ész. W józan esze.
Elkeseredtem, az járt a fejemben, így megint jön egy törés, hogy így semmire nem jutok, aztán jöttek az észérvek, hogy jó, most lemegyek, erőm nem teljes, ráadásul még az esély is megvan, hogy aztán még szarabbul leszek. Nem copyzok most, de érdemes utána olvasni, mi is az a kortizol hogy és mit tesz ilyenkor velünk, azaz hogy hat.
Szóval maradtam a fenekemen, a jó döntés okozta örömet erőltetem. Közben persze azon gondolkodom, hogy és mivel pótoljam a kimaradt edzéseket majd utólag, azaz miben leszek harapósabb.
Azért a bűntudat lekűzdésére és a mozgás élményéért egy kis itthoni hasazás csak kell és lehet addig is olvasgatni, új dolgokat tanulni - pl. rágyúrni jobban a következő hát edzésre fejben;)
Ja igen, ha sportolsz és beteg leszel kaphatod ám a kaján vigyort, hogy nesze, pedig te egészségesen élsz, és mégis. Csak mosolyogj - vagy ha bevállalós vagy mondd oda, "A picsába, igazad van, hagyom is a francba az egészet...";)
Ma megint tanultam kicsit arról, hogy edzeni jó, de nem minden áron és minden helyzetben.
A torkom meg csak egyre jobban fáj...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése