Valahogy olyan könnyen kritizálunk - magunkat és másokat is. Mi a helyzet a dícséretekel?
Engem egy időben rendesen szégyenkezés töltött el szinte, ha magamról valami jót mondtam - ez megint sokat elárulhat az énképemről - ellenben az nem volt nehéz, hogy azt soroljam, mi nem tetszik. Mostanra ez már erősen megváltozott, egyre könnyebben "dícsérem meg"magam, legyen szó a testem alakulásáról, vagy akár a személyiségemről.
Mindez magával hozza a negítavumok reálisabb meglátását is, a kritikák könnyebb elfogadását.
Őszintén szólva 3 év alatt nagyon anya lettem fejben, picit alárendeltem magam ennek a szerepnek, nem mert bárki így akarta, hanem mert ezt hittem jónak. Most azon dolgozok, hogy meglegyen az a bizonyos egyensúly. A jó az, hogy ez nem egy kétségbeesett kutakodás, hanem harcos, de boldogsággal kikövezett keresés, út. Engem állatira feldob ez az egész! Önmagamért teszem, de azért nagyon jó látni, hogy hat ez a környezetemre, boldoggá tesz W büszkesége, hogy látja megint bennem azt, amivel bő 7 éve lenyűgöztem, sőt, megkockáztatom: többet is.
És amikor erre halad az ember, akkor jönnek olyan üzenetek, amik segítenek építkezni, mint például egy mai: "Gyönyörű vagy, csak húzd ki magad és szeresd magad!!! Itt az ideje ;)"
Tisztelettel jelentem, mindkettővel haladok. Jól haladok :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése