Tudtommal minden munkahelyen, így nálunk is kötelező az évenkénti "üzemorvosi" vizsgálat, amin a héten át is estünk. A helyzet az, hogy olyat mondott nekem a doki, amilyet tán még életemben soha senki, nevezetesen: "Milyen szép tartása van!" Hát töredelmesen bevallottam neki, hogy persze, mert kihúztam magam… Engem a szép tartásom miatt dicsérni pont olyan mintha valaki azt mondaná, milyen dús hajkoronám van - merthogy az tuti nincs.
Szóval meg lett dicsérve a tartásom, a vérnyomásom és a szívem is szépen dolgozik, a látásom frankó, ugyanakkor kb. ahogy beléptem közölte, hogy szerinte vérszegény vagyok - szóval itt az ideje a szokásos éves labornak.
Aztán orvostól még ezt így nem hallottam, de megint volt nagy rácsodálkozás, amikor mondtam, hogy van 2 Manócsunk. Konkrétan mikor ezt mondtam, gratulált a "formámhoz", de én nem voltam rest elmondani neki, hogy bizony ebben azért van munka. Kérdezte, mit csinálok, majd mikor elmondtam, hogy a súlyzós edzések elkötelezettjévé váltam, erre nagy fejbiccentéssel csak annyit mondott: nagyon helyes.
Azért furcsa ám, hogy lépten nyomon meglepődnek, mikor szóba kerül, hogy van két gyerekünk. Néhány hete egy szórakozóhelyen épp alkalmi beszélgetőtársunk csodálkozott rá erre, én meg nem voltam rest rákérdezni, hogy miért. Elsőre nem nagyon tudott mit mondani, hebegett, ezért gondoltam kicsit provokatív leszek, és rákérdeztem, hogy csak nem az az oka ennek, hogy nem vagyok elhízva? A válaszból pedig az derült ki, hogy de, bizony nagyrészt erről van szó, meg hogy úgy "egyben vagyok". Persze, hogy lennék máshogy… De értem ám, hogy mire gondol, és valahogy ez olyan fura érzést szül bennem. Mert klassz, hogy így látnak engem az emberek, de azért az eléggé elszomorít, hogy egy kétgyerekes anyát még mindig lelakott, elhízott nőként képzelnek el.
Ezen bizony lenne mit dolgozni, mind a véleményalkotóknak, mind az édesanyáknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése