A van az úgy... bejegyzés végére kívánkozott volna, hogy leírjam, ha valaha azt érzem majd, hogy már nem izgat ez az egész (most ezt mondjuk teljesen elképzelhetetlennek tartom), akkor bizony nem lesz az az isten, aki rábír, hogy folytassam. Azt hiszem, hogy írtam már: bitang makacs vagyok, szóval ha én valamit nem akarok, azt nem csinálom.
A fejemben ott van valamiféle elképzelés, mit lenne jó elérni - ez mondjuk állandó, de az elérhetőségéhez kapcsolódó gondolataim azért a nap állásával együtt változnak: van, amikor simának érzem, más napokon szinte elérhetetlennek. Ami fontos: azt már baromi régen mondtam, hogy na soha ezt el nem érem... Nem, az nem igaz, hogy soha nem mondtam, de már tényleg rég, dacára annak, hogy mindenféle kórságok és fáradtság okán mostanság a motivációm igen lanyha volt és az elmúlt 2 hétben mindössze heti kétszer jutottam le a terembe. (Persze még mindig vannak olyanok, akik még ezt sem értik, hogy egyáltalán ez hogy fér bele, de ezen már csak mosolygok.)
Be kell vallanom, most a mélyponton való átlendülést a vásárlás jelentette, szereztem ugyanis egy nagyon kényelmes és elég jól kinéző edzős nadrágot. Csajos megoldás... Én azért alapvetően kiröhögöm az ilyesmit, de most be kell vallanom, bejött.
Már csak egy normális cipő kéne, mert nem lepődnék meg, ha "randacipős lányként" emlegetnének a teremben. Nagyon kék...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése