csak egy éjszaka

Két nagyon remekül sikerült hétvégi edzés után (W hathatós közreműködésével kíméletlen móka volt mindkettő) olyat értem el, mint már rég nem: nyilván a vidéki koszt miatt is (értsd: a szénhidrát bevitelem megugrott kissé…), de már az edzések utáni éjszakán megérkezett az izomláz. 

A pénteki lábazáson guggolásnál átléptem az 50 kilót, ami nagyon nagy dolog nekem, tegnap a hátnál egyre jobban mentek a "negatív húzódzkodások", úgy nagyon egyben volt minden. Este még egy extra esti "mini kimenőt" is engedélyeztünk magunknak, túl csodásan alakult minden. 

Hazaérve aztán rámszakadt az anyai és női lét minden szépsége: fülfájástól síró Ben, majd elalvása után köhögési rohamoktól alvásképtelen Rebus és hurrámindjártmegjön dréktáji-alhasi fájdalmak.  Beni végül hamar elaludt, de aztán 11-től hajnalig Csibe köhögését csillapítottam, helyesebben sajnos asszisztáltam. Tartalmas órák voltak ezek. 

Megtudtam, hogy nem szereti a mézet - miután kihányta, lekonyuló szájjal közökte, hogy de anya én mondtam, hogy nem szeretem… Halálos türelemmel az ő felvetésére - Azt álmodtam anya, hogy… - ismeretlen mezőkön való sétáról dumáltunk hajnal kettő tájban, majd kicsivel később az én szememmel nem látható, de állítása szerint ott lévő koszt mostunk le a tenyeréről. 

Egy felé feladtam a reményt, hogy majd a helyemre viszajutok, így egy extra keskeny fotelágyat nyitottam ki az ágyuk között és cuccoltam át hozzájuk, hogy W a lehető legkevesebbet élvezzen az éjszakai programból.  Ben nagyon az ágya szélén aludt, így hozzá toltam közel a matracot, ha esik, ne legyen gond.

Háromkor már szinte rezzenéstelen arccal törődtem bele, hogy bizony itt alvás már csak akkor lesz, ha engedek Csibe kérésének és ott alhat velem (erre szökőévenként egyszer van példa). Mire végre mindenki elaludt, azért 4 körül még egyszer arra ébredtem, hogy kisfiam arccal a fotelágyba fúródott, de erre ő meg se rezzent igazán, szóval nem hiába az anyai megérzések... Aztán innnentől csodásan aludtunk - egészen 6.30-ig, mikor is mindketten széles mosollyal ébredve jelezték, hogy ők mennének le mesét nézni. Én akkor és ott nem mosolyogtam - azaz de, de nem őszintén.

Nem, egyáltalán nem mondanám magam ürelmes természetnek, a legtöbbször már ha kétszer valami miatt felkeltenek éjszaka, a másodiknál robbanok, de most nem. Azt mantráztam, hogy ez csak egy éjszaka. De valójában a Csibe baromi jó társaságnak bizonyult, klasszakat beszélgettünk, jó volt vele lenni. Mindenközben W a másik szobában próbált aludni, hogy ma legyen elég ereje hazavezetni.

Aztán reggelre persze megérkezett jóbarátom is a várt időben, az izomláz elviselhetetlenné fokozódott, álmosságom az intravénás kávé sem hatotta volna meg, és amikor így robbanásközeli állapotban épp csak a telefontöltőt bedugtam az ágyunk melletti aljzatba - mert ekkorra gyengült az "ez csak egy éjszaka" hatása - akkor az ébredező férjem megsimította a karomat. És abban a mozdulatban benne volt mindaz a szeretet és támogatás, ami ahhoz kellett, hogy győzzek, hogy ne legyek a körülmények áldozata, hanem kézbe kapjam az irányítást - és hirtelen erőm lett mosolyogni is.

Most elmúlt kilenc, hazafelé a kocsiban és délután talán 10-15 percre elbóbiskoltam, de most itt ülök a gép előtt és tervezek álmodozom, miközben fél fülem a gyerekszobában és figyelem, hogy alakul most a fül-köhögés helyzet, miközben W jövőépítő megbeszélésen van, mondjuk így. Megvárom, és szárnyalunk kicsit tovább, jöjjenek csak azok a gondolatok!

Nem mindig az ideálisan induló napok lesznek igazán nagyszerűek, és ezek az apró győzelmek, mikor a körülményeken túllépve kezünkbe vesszük az irányítást, hatalmas erőt és lendületet adnak - és ha egyszer képes ezt az ember felismerni, idővel már nem is győzelem lesz ez, hanem rutin.

Hát ez volt ma, ez is csak egy nap a sok közül, de ha úgy akarjuk, egy újabb csoda. Bár ami azt illeti, olyan hatalmasan csodás dolgokra most épp nem vágyom, kezdetnek az épp elég lenne, ha holnapra kevésbé lenne darabos a mozgásom...