hétfő

Reggelre az izomláz elviselhetővé mérséklődött és dacára a 3-4 ébredésnek (Anya, szomjas vagyok!) még az éjszaka is jól telt és eléggé kipihentnek éreztem magam. Mindennek ellenére rekord lassú készülődést sikerült abszolválnom, már majdnem nyolc óra volt, mire kocsiba ültem és a munkába közeledve kezdett rám ülni az idő szürkesége, meg az érzés, hogy nekem egyáltalán nem oda kéne most tartanom, ahová. És akkor megláttam egy szivárványt és baromi jó érzés járt át.

Ez is csak egy hétfő... Teszem, amit kell, de a gondolataim azért messze járnak, érlelem a célt. Ha minden jó megy, hamarosan valami olyanba foghatok, ami igazán én vagyok.

Család többi része otthon, Manók W-vel gyógyulnak, nem unatkoznak, azt hiszem.

Ami engem illet: át kéne lépni azt a bizonyos határt, ami az ábrándozás és a tettek között húzódik...