Talán volt már erről szó, de igazából tegnap döbbentem rá, hogy ez a blog már rég nem az, aminek indult, ami a leírásban szerepelt. Amikor írni kezdtem, csak szemlélő voltam, lestem, de nem értettem és csak később vonódtam be.
Miért nem előbb… Elmúltam 30 és már szültem 2 gyereket, mikor hozzáfogtam - ezt talán már írtam: a szülések után szépen formálódott vissza testem, azt éreztem, innentől magamért is kell tennem és akkor elkezdtem. A nagyobbik húgom most 20 és már lassan mondhatni rendszeresen lejár a terembe, hol velem, hol egy ismerősével. Büszke vagyok rá, és elmondtam már neki is, bárcsak én is így csináltam volna. Bárcsak - de már mindegy, így alakult, ebből kell kihozni a legtöbbet.
Csinálom - erősödöm, formálódom.
Miért? Első sorban magamért. De persze van benne hiúság is, szoktam mondani, azért az jó lenne, ha már ha idegenek rámnéznek is észrevennék, hogy jártam már edzőteremben. W azt mondja, azért erre van már esély - ügyes diplomata. Azért ő maga szóvá teszi a változást, és provokál, próbál rávezetni arra, hogy reálisan lássam magam, de közben tanít arra is, hogy az elégedetelenség ebben normális, fogadjam el, mint hajtóerőt.
Néha van rá mód, hogy együtt jussunk el edzeni, pl. tegnap. Van, hogy csak elkísér és segít - és olyankor nagyon kemény velem, de ez így jó, de ez a tegnapi edzés volt úgy igazán, épp csak együtt mentünk le. Szeretem nézni, szeretem látni benne ezt a fajta erőt, szeretem edzés végén az arcán azt az elégedett félmosolyt és szeretem azt az érzést, hogy vadulok érte, hogy ránézek s felfalnám szemmel ilyenkor…
Mindezek ellenére nem, nem valami megfelelési kényszer miatt csinálom, nem, nem helyezett rám soha nyomást, hogy csináljam - de erőt ad nekem, tanácsot, segít és piszkál. Szóval támogat, amiben tud. Szerencsés vagyok - és ezt mások is mondják. Ő meg azt, hogy büszke rám - ezért is. Megéri.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése