Mikor elkezdtem edzeni - ezt már tuti írtam - két megfogalmazott célom volt, amit szerettem volna elérni: hogy tudjak húzódzkodni és 50 kg-mal guggolni...
Guggolás: félek, mit félek, rettegek tőle. Vagy ez csak volt? Szóval egy ideje csak biztosra mentem, minden másban szépen emeltem a súlyokat, itt meg nem, féltem, aggódtam, hogy nem jó a technikám és ott lesz végem, hazavágom a derekam, térdem, amit csak lehet. Hát el kell mondjam, ez azért jelentősen hátravetett, miközben ott volt a nagy álom, a cél, hogy meglegyen egyszer - mielőbb - a bűvös 50. Figyeltem, tanultam, koncentráltam és éreztem, hogy edzésről edzésre minden egyre jobb (köszönet W-nek, aki néhány alkalommal hihetetlen türelemmel és odafigyeléssel segített nekem), de a súlybeli határaim nem akartam nagyon feszegetni - egész tegnapig.
Alig voltunk a teremben (persze, vasárnap, nem sokkal ebédidő után), nyugi volt, teljesen ott voltam fejben (a nitrox meg dübörgött a testemben :D), szóval ok, gondoltam most vagy soha. Mintha minden engem akart volna támogatni, még az az aprócska öv is ott figyelt a keret mellett. Felcsattintottam, épp a legbelső lyuknál feszült meg, na ez sem véletlen. Eskü elkezdtem tőle ezerszer erősebbnek érezni magam. Nekikezdtem. Szépen mentem felfele, először rúd, aztán jöttek sorozatról sorozatra az újabb súlyok - és amikor a 40 simán ment, hát gondoltam, most vagy soha. Egyedül voltam, nagy dolog, hogy nem állt senki a hátam mögött és mégis rápróbáltam. Az a helyzet, hogy mikor ott álltam, előttem a vágyott súly, na akkor azért megremegett a térdem és végigfutott rajtam az izgalommal teljes félelem. Aláléptem és akkor azt éreztem, hogy hát ez sok, nyomja a vállam - aztán a kis agresszor belső barátném beordította az agyamba, hogy "ugyanmár bazd meg!". Szóval levettem a súlyt, hátraléptem a saroktámaszig és szépen elindultam le. Egyszer még korábban épp eddig jutottam el még mielőtt szüneteltettem volna az edzést, és itt kiáltottam fel, hogy vegyék el tőlem de nyomban. Most nem. Lent voltam és nem volt pánik, toltam fel ezerrel és ekkor már vigyorogtam mint a fene, és még egy és még egy és 10 - aztán jött egy remegés és elbátortalanodtam, visszaléptem és keretre tettem. Csak álltam és mosllyogtam, a kiscsaj belülről veregette a vállam, de aztán, miközben a nyakamon libabőröztetően húzta végig mocsok kis ujjait, már odaduruzsolta az agyamba, hogy 60...
Azt érzem, most, hogy megjött a bizalom, a hit, több is van ott, ahonnan ez jött. Győztem. Persze biztos bele tudtam volna ülni jobban, de majd legközelebb. Nem kapkodok, hosszú még az élet.
A sztori margójára pedig álljon itt a pulzuspumpáló, ami elkísért a terembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése