Eltávolodtam innen, amit nem vagyok hajlandó engedni magamnak - de szerintem erről már írtam. Ami a legfontosabb: a térdem javul, sőt, mostanra elég jó, de a bátorságom még nem a régi - mindösszesen 2 alkalommal guggoltam április eleje óta, tegnap már 55 kilóval. Ha nincs a sérülés, nyilván ennél már jóval többre lennék képes, de nem baj, apránként alakul ez, hála az égnek sokkal gyengébb nem lettem. Na igen, mondjuk az kérdéses, hogy valóban nem lettem sokkal gyengébb, vagy most erősebb bennem a bizonyítási vágy? Talán sosem tudom meg...
A céljaim továbbra is szem előtt tartom, így pl. a 80 kilóval való guggolás nagy vágyam és ha összekapom magam, év végéig meg is kell legyen (67 körül volt a csúcs), mert miért ne, és a 100 kg-os felhúzás is (itt 80 volt a max). Nyilván a másfél évnyi edzés nyomán valamennyit alakult a formám, de mivel a kajálással vannak gondok (nem eszem eleget és pont úgy, ahogy kéne) és edzeni is csak 3-szor jutok el átlagosan, így hiába jön az erő, a formám még messze nem olyan, amit szeretnék. Azt hiszem, komolyabb fokozatba kapcsolok és kérek hozzá segítséget is. Éhes lettem a sikerre.
Múlt héten egy jó kis edzés után álltam a mocsok mód megvilágított öltözőben a tükör előtt és szó szerint majdnem elsírtam magam, mikor megláttam a lábam oldalán a kis gödröcskéket. Ez persze úgy van, hogy más észre sem venné, meg "tudod te, hogy hányan örülnének ilyen formának", "nem úgy nézel ki, mint aki 2 gyereket szült", de én többet akarok, ez az a pont, ahol nem a tömeg nyugtató hangjára van szükségem, hanem a saját megelégedettségemre. Az igazsághoz hozzá tartozik hogy akkor menstruáltam, és néhány napra rá, ahogy lement egy csomó víz és odafigyelően kajáltam, reggel máris szinte feszesnek éreztem magam, de én már ebből is csak még többet akarok kihozni.
Érdekes vagyok ám az embereknek, mert még mindig aszkétikusnak látják sokan a kajálásom (pedig ha majd jönnek lassan a kis dobozok...), meg kérdőn néznek rám, hogy ugyan mi a fenének akarok én - és ilyenkor végignéznek rajtam - 100 kilót emelgetni, de csak mosolygok. Másfelől viszont hozzám jönnek a kollégák mesélni a sportsikereiket, és tőlem kérdik, hogy szabaduljanak meg az édesség iránti vágyuktól. Nem tudnak úgy gondolkodni, hogy mindezt egyben kezeljék, hogy lássák az összefüggéseket, de talán nem is kell. Nekik nem fontos, nekem az.
Szóval hajrá! A végtelenbe és tovább...
