Bármit lehet rám mondani, de hogy a teremben a beszédes fajtákhoz tartoznék, na azt nem: megyek és teszem a dolgom, persze ha úgy adódik a minimális kommunikáció működik (hány sorozatod van még?), de inkább magamra szeretek koncentrálni. Persze figyelem is azért a környezetem és az embereket, tanulok, irigykedek, és ha olyanom van, keresem a motivációt.
Néhány napja megrettentettem egy csajt az öltözőben. Nem tudtam, hogy szólítsam meg, ezért "Ne haragudj, hogy ezt mondom.." felütéssel kezdtem, és elmondtam neki, hogy ha én úgy tudnék tolóckodni, mint ő... Eléggé meglepődött, de megköszönte és elmondta, már az hitte, hogy valamit nem jól csinált, mert ő amúgy örömmel fogadja a segítő szándékú kritikát. Az biztos. hogy kritikát én nem fogalmaznék meg, csak nagyon indokolt és veszélyes helyzetben, mivel ennyire nem vagyok biztos a tudásomban.
Szóval furcsa volt, főleg mivel kínosan felszínes csevej alakult ki köztünk, miközben ő már ment volna haza, én meg álltam és a melltartóm szorongattam a kezemben, hogy öltözhessek végre.
A történethez tartozik, hogy gyerekkoromban eltört egyszer a kulcscsontom, ami - máig sem értem, hogy - egy tolóckodásszerű mozdulat következtében történt és valahogy még mindig tartok ettől, hiába telt el azóta huszonakárhány év. Próbálkozom, de valahogy még a fejemben nincs teljes rend.
Soha nem éreztem még ennyire, hogy tolóckodni akarok, mint most, ahogy ezeket leírtam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése