Már ott tartok, hogy a legnagyobb napsütésben és melegben is vonzó tud lenni egy szabadtéri edzőhely számomra. Vasárnap 33 fokban álltunk meg a tűző napon, hogy egy látszólag nem rég átadott és igen jól összerakott helyet kipróbáljunk. Hogy többet ne mondjak: volt például kötél is. A kötélmászás sokak számára valami nevetségesen egyszerű dolog, nekem középiskolában maga volt a tárgyiasult rettegés. Talán a legutolsó évre sikerült valami olyan technikát kidolgoznom, aminek segítségével ha vért izzadva is, de legalább egy 4-es szintig fel tudtam mászni (persze, hogy ez is osztályzásra ment). A srácokra, akik csak a kezükkel húzták fel magukat, bizony Aztán ahogy elkezdetem edzeni, kicsit erősödni és kihívásokat keresni rájöttem, hogy már megy...
A Spartanra úgy készültem, hogy mit nekem fáradtság, víz, sár, a kötélre tuti fel tudok majd mászni - és ez talán így is lett volna, ha addigra nem sérül le a térdem. Szóval április óta kerestem az alkalmat, hogy valahol újra mászhassak, így mikor itt megláttam a kötelet, nem sokáig gondolkodtam, nekiduráltam magam és hajrá. Felmenni cseppet nem volt gond, de lefelé - mezítláb voltam - vesztettem egy adag bőrt a bal lábfejemről. Az a helyzet, hogy még ez sem tört le, és mikor W annyit mondott, csináld láb nélkül, megpróbáltam, ráadásul két kötélen. Hát majdnem ment...
Az a csodálatos, hogy sokszor már nem útról, célról, tervekről írok, hanem a mozgás öröméről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése